Nemrég egy író-olvasó szomorú történetét olvastam egy, a jó modor és az
etika okán meg nem nevezhető újság levelezési rovatában. Az írás
szenvedő hőse egy vétlennek tűnő hajléktalan férfi volt.
Sajnos számtalan vérforraló esetet kell elviselnie a nyitott szemmel és szívvel megáldott vagy megvert jámbor halandónak jártában-keltében. Hogy ilyen esetben hullámzik, háborog a jobb érzésű lélek, az egy dolog, de nem kellene tenni valami mást is azon kívül, hogy ország-világ elé tárjuk a vérlázító esetet?
Velem is előfordult már nemegyszer, hogy a trolin utazva hallom, valaki igencsak elmarasztalja Gyurcsány Ferencet (mi csak legyünk árnyaltak!), vagy teli szájjal zsidózik, cigányozik. Ilyenkor én, mint útitársaim többsége, az „egyik fülem sós, a másik paprikás” elvét alkalmazva, közömbös orcával bámulok magam elé, de belül forr bennem a düh a saját gyávaságom miatt is. Pedig legszívesebben odamennék és adnék az illetőnek egy „makarenkói pofont”, vagy beszólnék keményen, mint a Rolling Stones. Persze, hogy egyiket sem teszem. Nyuszi vagyok.
Szerencsére azért tapasztalható szép számmal szívet melengető, lélekemelő esemény is a végítélet felé rohanó világunkban, ami egy kis bizakodásra adhat okot, és a hozzá való viszonyulás is sokkal könnyebb.
Méhes János, Szeged
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!