Nyaraljon kórházban!

Eddig folyamatosan arról írogattam, némileg repetitíven, hogy mindenki hülye, csak én vagyok helikopter, nyilván, mit csináljak, így érzem. Most viszont kezd megjönni a türelmem másokhoz. Miközben egy átlagos magyar valószínűleg összetojja magát a gondolatra, hogy be kell feküdnie kivizsgálásra, már nemcsak a lehetséges betegségek miatt, de például a kaja, a kórházi lopások és az ottaniak várható mély közönye miatt, nem is volt olyan rossz. Egyáltalán nem volt rossz. Lehet, hogy beszippantott a rendszer. Leszögezem: nem csak velem voltak normálisak, láttam, hogy hogyan beszélgetnek másokkal. Senkit sem ijesztgettek, tökéletesen kedves volt mindenki, orvos, ápolónő és takarító, a kaja kifejezetten finom volt, úgyhogy lehet, hogy egy kedd reggel berángatom az összes cuccomat és ott fogok élni ezután. A reggel hatos lázmérőzést kibírom, pláne hogy azt is kedvesen csinálta a hölgy. Sőt, egyszer délutáni lázmérőzésnél épp telefonáltam, diszkréten mutogatta, hogy csináljam csak, majd a másik fülembe dugja a ketyerét. Mondjuk az egy kicsit idegesítő, hogy akárki hív, ha felveszem a telefont és el merem mondani, hogy kórházban fekszem, az ettől menetrendszerűen megérkező jajveszékelés megzavarja a nyaralási élményt. Abból vettem észre, hogy sokkal toleránsabb lettem, hogy az első nap második felében beáramlott a szobámba bizonyos Pogi Bohóc civilben és végiglapozta az orrom előtt az életét színes képekben. Ezután elmesélte, hogy melyik cirkuszban dolgozott már, majd rátért arra, hogy üdvözli Gálvölgyit. Konkrét nyolc perc után jegyeztem csak meg, hogy ez azért egy fertőző osztály, mit lehet tudni, szerintem ne dekkoljon sokat az ágyamnál. Erre elbúcsúzott és elment. De tényleg nem zavart. Korábban pedig az ilyesmiért fegyverboltig rohantam. Nem győzök csodálkozni magamon. Olyan kedvesen, édesen válaszolgattam a telefonban fel-felbukkanó újságírók kérdéseire is, mintha nem is én lennék. Reggelenként imádtam az orvost, most is nagyon kedvelem, ahogy visszajárok kontrollra. S mindeközben egyre távolabb vannak tőlem azok, akik komoly szenvedés árán szétrugdossák a tűzcsapokat az Andrássy úton, horribile dictu kezdem szeretni az embereket, olyan kis helyes, megbocsátó módon. Nyafogás helyett pedig inkább azon tűnődöm, hogy mivel az egészségügy pénzügyi helyzete közismert, legalábbis hozzá nem értők számára elegendő vázlatossággal, mekkora meló és lelkierő lehet annyiért és olyan általános helyzetben kedvesnek, normálisnak, jó szakembernek maradni. Hogy ez mennyivel nehezebb, mint kimenni az utcára és Che Guevarának képzelni magunkat.

Jáksó László

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!