Watergate-ügy magyar módra

Mennyire szórakoztató, amint a politikusok leleményesen próbálják minél távolabbra „tolni” maguktól a kellemetlen dolgokat és kivált a kínos személyeket. Amikor Obamától tudakolták kapcsolatát az egykor belföldi terrorista, ma chicagói radikális profeszszorral, ő könnyednek látszva vetette oda, hogy „egy fickó a szomszédságomban” (holott még a politikai karrierjét is annak lakásán indította). S ha egy botrány elfajul, még az is előfordult, hogy Nixon – amerikai elnökként! – azt vágta egy sajtóértekezlet megdöbbent részvevőinek arcába: csak nem gondolják, hogy csirkefogó vagyok?! S hát ki merte volna ezt állítani – akkor még…
Mifelénk a – mondjuk így: Fidesz közeli – szóhasználat már eleve durvább. Tényleg, volt már olyan, a fideszeseket bármivel – alappal-alaptalanul – gyanúsító ügy, amelyben e párt politikusai mindjárt az első pillanatban ne csaptak volna éktelen patáliát, ne vádolták, sőt egyenesen ne ítélték volna el az őket csupán meggyanúsítókat? S még az sem zavarja őket a soros esetben, hogy Rákosiék beszéltek Rajk-bandáról, meg a pekingi rezsim a négyek bandájáról: demokratikus közéletben mégis csak csínján bánnak a minősítésekkel. Továbbá politikusabban: mivel mindkét oldalon előfordultak már visszaélések és akadtak megtévedt bárányok, a bölcsesség is ezt diktálná, legalábbis demokratikus sajtóviszonyok között, amikor – ha nem is a saját médiában – megírható a tegnap elhangzott is, amit mára már feledni szeretnének. Talán ezért is, azok a nyámnyila szocik bezzeg csak olyasmiket mondogattak 1998. augusztus végén, hogy ki kell vizsgálni az Orbán által nagy garral tálalt megfigyelési ügyet, amelynek lángja aztán nem is volt, csak füstje.
Egyébként a Nixont majdnem mindvégig (a terhelő titkos hangfelvételek előkerüléséig) védelmezni igyekvő amerikai jobboldaliak is magától értetődően ezt mondták, s nem rohantak a gyanúsítókat ellenváddal (egész pályásan?) letámadni. Kíméletlenül ki kell nyomozni, tekintet nélkül személyekre, s ha netán az elnök embere is érintett, őt is el kell kapni – dörögte 1973 márciusában egy konzervatív publicista a CBS tévévitájában. Liberális vitapartnere gúnyosan azzal tromfolta le, hogy inkább tusolja el, mert ha nagyon vizsgálódik, kiderül: a főbűnös maga az elnök. Ezt azonban senki felelős politikus, újságíró nem merte megelőlegezni, legfeljebb gyanítani. De a kivizsgálást persze mindkét oldalon elkerülhetetlennek tartották, s a Fehér Ház csak fokozta a gyanút, amikor minden jogi és egyéb trükkel gátolni igyekezett (és midőn az elnök a nyomozást vezető különleges ügyészt kirúgatta, országos lakossági tiltakozó hullám kényszerítette egy új, amúgy jobboldali jogász kinevezésére, aki szintén komolyan vette feladatát: a politikai vonzalmakat félretenni képes, csak a jogra tekintettel lévő bírák, ügyészek, nyomozók nélkül a Watergate-botrányból sem lett volna semmi, sajtó ide vagy oda). 
Ezért sem érthető, hogy miért halogatja jobboldali elnöke a nemzetbiztonsági tanács összehívását és annak (esetleg zárt) ülésén a titokminiszter előterjesztésének megvitatását. S mivel a két érintett politikus, Demeter és Kövér tagja is e testületnek, azonmód tisztázhatnák kapcsolatukat a nyomozás alatt álló céggel. Ez persze azzal a kockázattal jár, hogy a  jegyzőkönyvezett állításokért aztán akkor is helyt kell állni, ha előkerül valami kínos adat, hangfelvétel. De az mégiscsak magyarrá teszi ezt a soros (hiszen sajnos túl gyakran emlegetett) Watergate-ügyet, hogy Kövér még meg sem szólalt, Demeter pedig immár elnémult. Ez ugyan esetében megérthető, mert enyhén szólva maga cáfolt rá korábbi megnyilatkozásaira, ám egy demokratikus jogállamban kell lennie olyan fórumnak, amelyen legalább az alapvető tényeket tisztázni lehet. Például azt, hogy helyénvaló-e Orbán törvényességi értelmezése, amelybe – az ő szóhasználatával – „belefér”, amit Demeter kért az UD-cég főnökétől: ki tudná-e deríteni, mikor járt, ha egyáltalán, az NBH vezetője Moszkvában. Ha Deutsch nagymamájáról titokban értesüléseket gyűjteni éppen a Fidesz-elnök szerint égbekiáltó bűn volt, akkor vajon egy titkosszolgálati tábornok utazásai után kutakodni szabad? Mármint egy magáncég közbejöttével, mert a parlamenti bizottságban rákérdezni magától értetődő lett volna.
Ennyiben ez hasonlítani látszik az eredeti Watergate-ügyre, mert Nixon ugyan a hatalom birtokosa volt, ám annak – egy jogállamban szigorú szabályok szerint működő – gépezetét nem vehette igénybe (bár megpróbálta az FBI-t bevetni, ám annak igazgatója, noha az elnöktől is jobbra állt, ezt ravaszul írásban kérte…) S a hangszalagok utólagos tanúsága szerint csak fenekedett, hogy amennyiben újraválasztják, ráuszítja majd az adóhivatalt meg a többit az okvetetlenkedőkre. De így ráfanyalodott arra, hogy volt CIA és FBI ügynökök magáncsapatát alkalmazza a piszkos munkákra. S ők mielőtt a (botránynak nevet adó) Watergate-épületben lebuktak a demokrata pártiroda bepoloskázásakor, sikeresen hajtottak végre titkos betörőakciót a Pentagon-aktákat közzétevő Ellsberg pszichiáterének(!) rendelőjében, terhelő adatokat igyekezvén szerezni a lejáratásra. S jó néhány, az akkori választási kampányt érdemben befolyásoló titkos akcióról derült ki később, hogy bizony átlépte a törvényesség határait (a botrány nyomán több tucat embert el is ítéltek a bíróságok). Éppenséggel egy, az elnök tanácsadóinak irányító szerepét vád tárgyává tevő ügyészi előterjesztéskor jött a páratlan jogi dilemma: ha maga Nixon is részt vett olyan megbeszélésen, amelyen törvénytelen eszközök igénybevételéről döntöttek, akkor vele – a csak a kongresszus által felelősségre vonható államfővel – vajon mit tehet a normális igazságszolgáltatás: ekként lett belőle, közkacajt kiváltva, „meg nem vádolt társösszeesküvő”. Hogy aztán, amikor már főszerepét saját hangja bizonyította, lemondásával meneküljön a szenátusi per elől.
Nixon minden jogászi furfangját, politikai fondorlatát latba vetette, nem véletlenül lett már korábban beceneve a Trükkös Dick. Ha valaki, ő pontosan tudta, hogy amennyiben a közvélemény megismeri, hová jutott a cél szentesíti az eszközt (rossz rezsimekben természetesnek tartott) elvét követve, akkor nem maradhat egy demokratikus jogállam élén. Mert abban nem lehet politikai ellenfelekkel szemben törvénytelen módszereket is bevetve harcolni. Sem kormányon, sem ellenzékben. Hiszen, aki ellenzékben teszi túl magát a törvényességen (majd jönnek a jogászok, ’oszt jó napot! mentalitással), attól vajon mi várható, ha újfent hatalomra kerül?! Kivált azután, hogy minden egyes politikai csatában a fideszesek nem haboznak azonnal megelőlegezni az ellenfél bűnösségét és egyenesen kiátkozni a demokráciából. Hogyne, ha valaki már régóta kisajátítja magának a „nemzeti érdek” képviseletét és a szembenállókat „idegenszerűnek”, sőt oly esetben idegenek ügynökeinek is bélyegzi, az akár természetesnek is vélheti, mint annyi korábbi diktatúra politikusa, hogy „bandákkal” van dolga. S azokkal szemben, ugye, már minden, bármi eszköz megengedett.
Némelyek azt gyanítják, hogy ezúttal is számíthatunk a korábbi Fidesz-ügyekből megismert jogászi csalafintaságokra, a szavak kiforgatására, amitől a jegyzőkönyv ellenére sem taggyűlés a taggyűlés (e gyanúnak adott tápot Demeter, aki először váltig állította, hogy „a Fidesznek tudomásom szerint semmilyen kapcsolata nincs a céggel” – ugyanis neki, meg Kövérnek volt.) Nekem ez a „tudomásom szerint” is déja vu volt: valahányszor Nixon főembereit (még nem perben, csak szenátusi bizottság előtt) kínos dolgokról faggatták, ők mindig betoldották válaszukba: „legjobb emlékezetem szerint” – vagyis dehogy hazudott, csak megcsalta a memóriája… Nem is volna ezzel igazán baj, ha pusztán ügyvédekkel állnánk szemben, akiknek a jog kiskapuinak meglelése a dolga. De már az Orbán-kormány alatt is, stílszerűen szólva, hetente okozott fokozódó aggodalmat, hogy a háromhetente is ugyanezt jelentené. S egy demokráciában nemcsak a kormányon lévők, hanem az ellenzékiek is felelősek a jogállamért (és nem annak kijátszásáért), utóvégre a parlament tagjai erre esküt is tesznek. Clinton hamis tanúvallomást egy polgári perben tett, s ilyen füllentésért nem szoktak vádat emelni az átlagpolgár ellen, csakhogy a jogrend első számú emberének vétkéből lehetett – bár kétségtelenül politikai megfontolásból is – elnökperig eljutni. Valószínűleg nem véletlenül kétezer éves a mondás, hogy cézár nejére a gyanú árnya sem vetülhet. Aminthogy egy olyan pártra és politikusra sem a törvények semmibevételének gyanúja, amely és aki jó eséllyel pályázik a jogrend irányítására.

Avar János

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!