Időzített bomba az alulfoglalkoztatottság

● Az amerikai pénzpiacokat az 1929-es Wall Street-i tőzsdekrach óta a legmélyebb válság sújtja, s nem látni a végét. Bush elnök mentőövet dobot néhány „nagynak”, európai politikusok – köztük Nicolas Sarkozy francia elnök – meghirdették a „szabályozott kapitalizmust”, Angela Merkel német kancellár pedig nem kíván a „felelőtlenség” finanszírozásában részt vállalni. Itthon az MNB vezetői siettek megnyugtatni a T. Nagyközönséget: nem lesz igazán hatása ennek hazánkra. Pedig a „begyűrűzés” fogalmat már az első olajválság óta ismerjük… Examerikai bankvezetőként hogy’ látja?
– Hat-hétszázmilliárd dollárnyi – négy-öt évnyi magyar GDP-nek, nemzeti össztermék méretű – veszteséget halmoztak fel szinte „észrevétlenül” a hitelintézetek hivatalosan, elsősorban az ingatlanértékesítésbe kihelyezett pénzek kapcsán. Sokan már-már „ingatlanpiaci piramisjátéknak” nevezik ezt. Ha valóban ennyi veszteségről lenne szó, akkor biztosra vehetnénk, hogy a krízis túlélhető lenne. De ennél igazából sokkal nagyobb a gond. Ez még azzal kezdődött a ’80-as évek végén, hogy az amerikai jegybank különböző megfontolásokból egy bőséges likviditási – ellátási politikába kezdett, azaz „elárasztotta” a pénzpiacokat pénzzel. Pumpálták be a pénzt.
● Olcsón.
– Igen. S ennek az lett az eredménye, hogy a nemzetközi pénzpiacokon forgó pénzmennyiség messze meghaladta a világgazdaság növekedését. Normális körülmények közt ilyesmi inflációt gerjeszt. De alapjában véve nem gerjesztett, mert ekkor jött be egy óriási technológiai forradalom – az informatikai –, s ez nagyméretű hatékonyságnövekedést hozott világszerte. Ez visszafogta a pénzromlást. Ebből kifolyólag két dolog történt viszont, aminek most isszuk a levét: egyrészt óriási mértékben túltengett továbbra is a pénzkínálat, másrészt az energia- és élelmiszerpiacon az ellenkezője történt, meglódult a kereslet, megtörtént az árrobbanás. A hitelezések oly mértéket öltöttek, hogy a kihelyezett kölcsönök egész egyszerűen már nem lehettek „jó hitelek”. Olyan kölcsönfelvevők is kaptak egymás után több ingatlanra, szinte „hozomra” hiteleket, akik képtelenek voltak visszafizetni azokat. Most kipukkad a léggömb. A helyzetet súlyosnak látom, Európára, s benne Magyarországra nézve is. Az elmúlt hetek alatt háromtrillió(!)  dollár „tűnt el” – volt, nincs. Ez 510 ezer milliárd forint. A hazai GDP-nek a huszonnégyszerese. Azt, hogy ez valós, avagy virtuá-lis pénz-e, nagyon nehéz megítélni, ez már-már gazdaságfilozófai probléma. Még a nagyon konzervatív vezetésű bankoknál is nagy a tőkeveszteség. Vagy pótolják a tőkét – vagy csökkentik a hitelkihelyezést. Tehát a bankszektor által most leírni kénytelen veszteségek hatalmas hitelzsugorodáshoz vezetnek! Ez pedig – akár tetszik, akár nem – minket ugyanúgy fog érinteni, mint Amerikát, Svájcot vagy Belgiumot. Azt jelenti, hogy drágábban, magasabb kamatokkal tud hozzájutni az ország a hitelekhez. Az állampolgárok is. Ezért a magyar helyzetet villámgyorsan újra kellene gondolni: a rendszerváltozás után haszonélvezői voltunk a tőkelikviditásnak, ebből lehetett áthidalni a „poszt” helyzetet. Most az ellenkezőjével állunk szemben. Nem lesz két- százalékos növekedés! Egyszázalékos növekedés ha lesz ilyen nemzetközi környezetben, ezért a 8,5 százalékos nemzeti banki alapkamat ilyen körülmények között tragikomikusnak tűnik fel. Egyébként a magyar jegybankot már rég nem értem… De ez más kérdés. Le fog lassulni a világgazdaság, csökkeni fog a beruházási hajlandóság. Nem csak nálunk.
● Volt egyszer, a XIX. században egy nagy szakállú német, aki ezt megjósolta. Ha jóslásnak vehetjük a szakkövetkeztetéseket. Karl Marxnak hívták…
– Mint közgazdászt és mint társadalomtudóst rendkívül fontos, érdekes jelenségnek, személyiségnek tartom. Vannak/voltak nagyon értékes felfedezései, megállapításai – ám vannak/voltak katasztrofálisan elhibázottak is. Van, amit örömmel átveszek tőle – s nemcsak én –, s akad rengeteg olyan, amit messzemenően elutasítok. Én például az osztályharcban, mint olyanban, nem hiszek. A társadalmi-technológia forradalom, mint a gazdaság fejlődésének tényezője viszont messzemenően
igaznak bizonyult, s még nagyobb horderejű, szinte látomásszerű megállapítása – miszerint a finánctőke hajlama eluralkodni az ipari tőke felett –, ez valós, s bizony többszörösen bejött. Ám a közgazdaságtan törvényei ideiglenesek, térhez és időhöz vannak kötve – ebben (is) mások, mint a természettudományos törvények. Ezért borzasztó nagy hiba a közgazdaságtant ideológiává alakítani, azzá emelni.
● Pár hete jelent meg a miniszterelnök Megegyezés című tanulmánya, esszéje, alapvetése – nevezhetjük bárhogy, ám ez idáig mindent, csak megegyezést nem szült. Miként látja ezt?
– Részletesen elemeztem, boncolgattam, hozzászóltam, megírtam. A kormányfő – elsőként a rendszerváltás óta eltelt, immár majd két évtized óta e magas hivatalt betöltők közül – egy valóban átfogó gazdasági-társadalmi elképzelés, konkrét vízió körvonalaival állt a nyilvánosság elé, értékes és valós háttérelemzéssel, s ebben az adóváltozásokról, a gazdaság kifehérítésének az ország számára létfontosságú folyamatáról is írt. Még akkor is, ha szerény lehet egyelőre a szürke zóna kifehéredése… Nem feledkezett meg arról, hogy realista legyen: írásban közölte, hogy mekkora – igen kicsi – a mozgástere! Ezt ezzel a társadalom tudomására hozta. Azt senki sem gondolhatja komolyan, hogy pusztán kifehérítésből mindent meg lehet tenni. Azt komolyan gondolja, hogy a gazdaság nagy hátránya a szürke- és feketegazdaság, s hogy a zászlajára tűzze az ezen való változtatást: ideje a társadalmat mindenfélével arra ösztökélni, hogy „gyerekek, hagyjuk ezt már abba!”. Szerintem egy higgadtabb, megfontoltabb – azt már nem is merem mondani: barátságosabb – politikai környezet erről, a közös jövőképről vitatkozna, s nem az adócsomaggal foglalkozna! Magam úgy vélem, a volt koalíciós partner, az SZDSZ – hogy a nyilvánosság foglalkozzon vele –, úgy tartja: jobb, ha az adózás határozza meg a jövőképet, semmint a jövőkép az adózást. Sajnálom, hogy a magyar szellemi elit nem figyel igazán e tanulmányra, senki az égadta egy világon nem áll elő egy megalapozott, valós programmal, összehasonlítással, alternatívával, csak vagdalkozik. Azt mondani erre csípőből, hogy „nem” – hát az eszem megáll! Ezt egyenesen felháborítónak tartom. Én valahogy nagyon egyedül érzem magam a mai közgazdász-társadalomban, mert az – függetlenül az „oldaltól” – a jelenlegi paradigmát támogatja, amely szerint az a lényeg, hogy mennyi működő tőke jön be. A mai adórendszer nem versenysemleges, mint ahogyan a támogatási rendszer sem,  hiszen ennek a végeredménye az, hogy a multinacionális cégek igencsak versenyképesek, ám a hazai kis- és középvállalkozások nem. Erre szoktam azt mondani: rendben van, hogy állami támogatást kap a munkahelyteremtéshez a nagy gumigyár, ám nem kap ugyanehhez pénzmagot a sarki gumis, akire a társadalomnak ugyanannyira szüksége van. Mind foglalkoztatási, mind adózási, mind piaci, szolgáltatási szempontból. Vagyis az adóztatás, a külföldi tőke idecsalogatásán túl nem mutat fel semmilyen gazdasági stratégiát.  Ma a hazai kétszáz legnagyobb cég fajlagos adó- és járulékterhe még a fele sincsen a kis- és közepes vállalatokénak, s az óriáscégek éves adókedvezmény-értéke bizony cirka megegyezik az adófizetés, a közteherviselés ilyen-olyan kikerülési módozatainak virágzásából fakadó bevételkieséssel. Az adó- és járulékcsökkentés fontos, de nem kockáztathatjuk a konvergenciaprogramot, ezért lenne felelőtlen minden nagyobb ígérgetés… Ha visszamegyünk a rendszerváltozáshoz, az SZDSZ mellett ott volt a már elhunyt Tardos Márton jeles közgazdász, akivel többször beszélgettem. Neki szinte mániákusan az volt a gondja, hogy miként lehet majd „előállítani”, bevonni  olyan mennyiségű tőkét, amely majd az ország felzárkózásához szükséges. Nos, ennek a gondolkodásnak a következtében kialakult egy olyan gazdaságpolitikai rendszer, amely abszolút tőkeközpontú. S nem tudás- vagy társadalomközpontú. De nem is piacközpontú. Ez a modell szerintem Magyarországon már megbukott.
● Pedig jön a működő tőke, nem igaz, hogy „elriasztjuk”…
– Persze, hogy jön. De nem produkál semmit! A tőke most már az országot nem fogja kihozni abból a helyzetből, amibe került. Az összes hazai termelőeszköz 66(!) százaléka van külföldi ellenőrzés alatt. Ez óriási szám. Ezt privatizációval tovább növelni nem érdemes. Belgium van hasonló helyzetben, de Belgium nagyon sajátos ország – megosztott, mesterségesen létrehívott állam a flamandokkal és a vallonokkal. Szerkezetileg két gyarmatnak az összevonásából lett, óriási feszültségekkel, s két nagy szomszédos állam támogatja  a két részt.
● A kettészakadás gazdaságilag nálunk is észlelhető: s szinte ott van a Duna, mint választóvonal. Pannónia és Hunnia.
 – Történelmileg. Csak támogatók nincsenek. Ezért tartanám fontosnak, hogy elszakadjunk a nagy tőkevárástól, s áthelyezzük a hangsúlyt egy más gazdasági megközelítésre, ami a komparatív előny meghatározására épül. Ez alapvető közgazdasági tétel. Próbáljuk meg kitalálni, hogy mi az, amiben nekünk olyan előnyeink vannak, amilyenekkel mások nem rendelkeznek. Mi csak a társadalmi-gazdasági kettészakadás valószínűleg lassú, de biztos felszámolásával lehetünk versenyképesek. A kiugrási lehetőség az oktatás és az agrárium. Együtt. A jó magyar – termő – anyaföldön. Az egy főre jutó vízellátottságunk messze a legjobb egész Európában, négyféle vízben is jók vagyunk: a folyók-tavak – s ha lesznek, a tározók adta – öntözővízből, a termálvízből, a gyógyvízből, valamint az ivó-, azaz ásványvízből. Minderre idegenforgalmat is lehet építeni. Sajnos még mindig nehéz nem csupán a közgazdászokat, de a társadalmat is meggyőzni arról, hogy ne a „vas és acél országa” legyünk, hanem optimálisan a saját lehetőségeinket használjuk fel okosan. Próbáljunk meg úgy tekinteni a vízre, mint az arabok az olajra! Mert éppen akkora kincs! Egy nagyon-nagyon fejlett, termékeny mezőgazdaságot jelenthetne. A holland mezőgazdaság – pedig hol áll adottságaiban hozzánk képest – kilencszer olyan hatékony, mint a mienk. Az öntözésbe bevont terület az ország 43 százaléka – nálunk három. Pedig a szabályozott öntözésnek, amivel pontosan lehet irányítani a termelést, óriási a jelentősége. A tudományos-technológiai része ennek – s az egész mezőgazdaságnak – óriási
hagyományokkal bír. Ezt nem szabad feledni, veszni hagyni. S ha már a külföldi tulajdonosoknál tartottunk az előbb: több mint elgondolkodtató, hogy míg Magyarországon van az illatos akácerdők legnagyobb része, a világon a legkeresettebb akácmézzel kereskedő hazai cégek nem magyar tulajdonban vannak. A kettészakadás csökkenését hozná több munkaerő bevonása az agráriumba, valamint „csatolt részeibe”. Különösen akkor, ha odafigyelünk arra, mekkora a takarmány- és élelmiszerhiány. A magyarországi agrárium korábbi lejtmenete akkor kezdődött, amikor a világpiaci élelmiszerárak összeomlottak. De ez megfordult! Mondok egy fura példát: Magyarországon, az 50-es, de még a 60-as években is 40-60 ezer hektáron folyt rizstermelés – de ez mára 2700 hektárra zsugorodott. A szikes talajon vissza lehetne hozni az egészet. Az éves hektáronkénti nyereség úgy 350 ezer forint lehetne. Fontos a biotechnológia,  informatika, de az a kétmillió ember, aki ma nem dolgozik, nem jut el odáig; a társadalom jelenlegi szerkezete olyan, hogy a viszonylag alacsony képzettségű emberek még jó darabig túlsúlyban lesznek, nekik kellene munkát, munkahelyet teremteni. Ha csak a fejlett technológiára alapozunk, őket elveszítjük. Kínában – okosan – nem ezt tették, hanem a viszonylag alacsony hozzáadott érték melletti termelésbe vonták be a tömegeket.
● Az ország legnagyobb tehertétele az inaktivitás. Sokan le is mondanak arról, hogy visszakerüljenek a munkaerőpiacra.
– Magyarország a rendszerváltás körül elvesztett egy-másfél millió  munkahelyet. Ebből azóta visszahoztunk kétszázezret – de több mint a felét az állami szektorban. Míg az EU-ban a 15-65 életév közöttiek 62-71 százaléka dolgozik, addig itthon ez 52 – még a nagy munkanélküliséggel küzdő Szlovákiában is 54 százalék. Ez tragédia. Gazdasági, társadalmi – s igen, családi, emberi. Ha azt mondjuk a társadalomnak, a politikának, hogy „ejnye, hát nem szép dolog, hogy ezek így élnek”, akkor legfeljebb azt a választ kapjuk, hogy „hát tényleg nem szép!”, s választások előtt talán valamit lépnek. De ha azt mondom nekik, hogy „figyelj, ebbe tönkre fogsz menni, ha ez így marad”, akkor talán csinál valamit. Mert a tragikus méretű alulfoglalkoztatottság gátja a gazdaság növekedésének, hiszen a növekvő többletvagyonból a kiszorulók ellátása már alig finanszírozható. Nem akarok kérkedni vele, de az elsők között voltam, aki elkezdett írni és beszélni arról, hogy időzített bombaként van jelen az alulfoglalkoztatási probléma, s ez igen nagy baj. De még mindig csak csíráiban van meg az akarat, hogy kezdjünk már vele valamit! A túl nagy állami újraelosztást 53 százalékról 47-re csökkenteni előremutató cél, de a leszakadó rétegek terhei aligha növelhetők.

Gündisch Mónika

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!