A miniszterelnök közelmúltbeli bejelentése nyomán élénk dühöt vagy
helyeslést váltott ki a parlamenti képviselők főállásúvá formálásának
kérdése. Álláspontom szerint a mainál jóval kisebb, akár 200 főnyi
országgyűlési képviselő létszám is elég lenne.
Mostanság az üléseken hébe-hóba jelen lévő képviselők jó része – a távolléte okán sem – nem áll éppen feladata magaslatán. Az ülésezés éppen azért van kitalálva, hogy a képviselő tisztelje meg azt a jelenlétével. Úgyis mondhatnók, ő ezt is vállalta mandátuma elfogadásával. Sehol nincs ugyanis olyan diák vagy tanár, orvos és művész, színész, hivatalnok, netán segédmunkás stb., akinek megadatik, hogy a feladatát ne személyes jelenlétével oldja meg. A távmunkát nem hinném, hogy e szférában kellene forszírozni. Az ülésekről való hiányzással valójában önmaga fölöslegességét bizonyítja a tisztelt képviselő.
A takarékossági vetületről annyit, hogy – elfogadva a felkészült képviselő kapjon tisztes apanázst – az egészségügyben, oktatásban szintén a létszám csökkentése volt egy komoly indok a hatékonyság növelésre. Ezt vélem követendőnek itt is. A források megteremtésének legyen az egyik eleme a kisebb parlament okán felszabaduló pénz. Sőt, ha szükséges, akkor inkább a tanácsadók számát tartom fontosnak növelni.
Az úri huncutság mai felvállalói gyakorta hiszik magukat mind az ország, mind a helyi ügyek kizárólagos tudorainak. Pedig egyszerűen csak el kellene hinniük, hogy az általuk viselt felelősség vállalására és a végzett tevékenységre ebben az alig 10 milliónyi országban rajtuk kívül még igen sokan lennének képesek. Eme felkentség tudatukban rejtezik, hogy a parlamenti képviselet mellett a polgármesteri munka terheit egy személyben kell viselniük. Vélelmezem, hogy a kettő együttes ellátását kizáró rendeletalkotást csupán a pozícióféltés motiválja, no meg a vele együtt járó jövedelem. Igaz ez akkor is, ha néhányan az egyik jövedelmüket nem veszik fel, és valamilyen közcélra utaltatják. Ez valójában a lényegi oldal szemfényvesztő és a népszerűség csuhájába bújt eltakarása. Miről is van szó? Tudomásul kellene venni, hogy mindegyik feladat – már amennyiben komolyan kívánjuk venni – egész embert kíván és nem elégséges egyiket sem elvi irányító szerepnek tekinteni. Ha nem lesz a kettős teher a nyakukon, akkor talán marad idejük a választóik problémáival is szembesülni, netán érdemben foglakozni.
A kettős jogviszony kizárásával mostanság közel 80 főnek lehetne új munkahelyet biztosítani. Nem igazán tartható azon vélemény sem, mely szerint a polgármester a kettős funkciójával tud igazán a helyi érdekeknek megfelelni. Miért e mások képessége iránti bizalmatlanság? Tudomásul kell venni, hogy a helyi érdek gyakorta kerülhet ellentétbe a lokális helyzetből fakadó álláspontokkal. Ekkor pedig – az önmegalkuvást elkerülendőn – inkább célszerűbb a szerepek elválasztása.
Múltunk örökségeként kell elszámolnunk azon ténnyel is, hogy a képviselőség elsősorban a privilégiumokat illetően tér el a mindennapok emberétől. A közös teherviselés alkotmányos jogáról szóló papolás mellett eddig nagyon jól megfért, hogy a képviselői jövedelem nem adózik, a költségtérítéseket nem kell bizonylattal alátámasztani. De miért is? Közgazdaságilag aligha tartható ez az állapot. Akkor meg minek a kivételezés? Furán hangzik, hogy a képviselői jövedelem kevés, és a pártok a választási kampánypénzekkel azért manipulálnak, mert kevés. Lehet, de mihez képest? Avval, hogy felemelik a kvótát, bizonyára nem fog megváltozni a kialakult szellemiség. A képviselői jövedelem nagyságát gyakran vetik össze a más országokban tapasztalható összegekkel. Nos, e téren előbb szintúgy a választók körében (a minimál- és átlagbérek tekintetében) kellene az összehasonlító számokat minősíteni, illetve azokon változtatni. Részemről elfogadom, hogy több járna a képviselőknek, de ők meg érjék be annyival, hogy jelenleg nem jut. A kampánypénzek esetében pedig be kell tartatni a kiadott kereteken belüliséget. Ha lesz elég forrás, akkor majd lehet emelni. De mostanság nem ennek kedveznek a csillagok állása…
Igen érdekes szellemiséget (mintegy jogi nonszenszt) tükröz, hogy a képviselők a nyilvánvalóan határozott időtartamra szóló jogviszonyuk megszűnésekor – újraválasztás hiányában – kvázi felmondási járandóságban részesülnek. A valóságban és elveiben eme (önmaguknak kivételezetten megítélt) juttatás is kilóg a köznapi emberre vonatkozó jogok sorából. Az ugyanis gyerekes érvnek tűnik, hogy ennek révén nem fognak átpártolni a másik oldalhoz.
Talán nem meglepő mások számára sem, hogy a tisztelt Ház és a máskor oly acsarkodó pártok mely kérdésekben és milyen eredménnyel tudnak konszenzust teremteni. Nos higgyük el, hogy egyszer eljön az a világ, amikor nem csupán az önös érdekek kapcsán látunk majd ilyet.
Németh István,
Székesfehérvár
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!