Nyulak és kalapok

 Magyar dolgainkat nézve csak azt láttuk világosan, mi az, ami biztosan árt nekünk. Például mára végletesnek látszó, tragikus belső megosztottságunk, a növekvő bizonytalanság, az engesztelhetetlen összeférhetetlenség, az önsorsot rontó gyengeség. Az, hogy ma a politika nem más, mint a költségvetési forrásokhoz való hozzáférés megragadásának technológiája. Az, hogy ebben a keserves küzdelemben lassanként már (majdnem) minden megengedhetőnek látszik. Az, hogy az elemi szolidaritással együtt, annyi minden mellett meggyöngült a természetes nemzeti büszkeség és a teljesítmény iránti tisztelet, miközben tele vagyunk görcsökkel és kavargó, sötét indulatokkal. Van-e, és milyen lehet így a nagyvilágban a magyar „érdekérvényesítés”? Nem hinném, hogy pesszimisták voltunk, lehet, hogy csak realisták.
És miközben beszélgettünk – tekintve, hogy meghívóim testközelből megfigyeltek engem, én meg nyíltan lehallgattam őket a pogácsa mellől – előkerült persze a lehallgatósdi, ez a veszedelmes, mégis lassan össznépivé váló új társasjáték is, ami egész biztosan árt nekünk. És hogyha már színpad, ahol olyan sok lett a bűvész hirtelen, akiknek a keze nyomán illegális nyulak bújtak elő a demokrata kalapból: szót váltottunk az MDF-ről is. Persze, ahogy én nem tudakoltam, hogy a jelenlévők melyik pártra szoktak szavazni, partnereim sem a belső ügyeket firtatták. Sőt még azt sem kérdezték meg, szoktam-e észlelni, mikor görkorcsolyás békaemberek követnek a kisbolttól hazáig,
I love Szilvássy feliratú (tudvalevőleg a nemzetbiztonságnál rendszeresített) vörös trikóban.
Ami a „külpolitizálás” után vendéglátóimat érdekelte: az MDF esélyei – vergődése vagy erősödése, az, hogy mit tesz saját sikeréért, előbb a 2009-es európai parlamenti, azután a „rendes” országgyűlési választások előtt? Először is azt, hogy nem változtat eddigi saját irányán, nem követi az eldurvult, éles, közönséges politikai hangnemet. Hogy megvédi ezután is önmagát, miután úgy látszik, hogy még mindig vannak, akiknek az oly lelkesen „lekispártozott” MDF nagyon is kellene, ha már olyan sokat megért volna nekik. Jó, „ne mi nyerjük a legtöbbet”, de az MDF azért mégis csak jó volna. Egy a tábor, egy a zászló, igen, de még mindig csupán odabent. És hogyha már nem sikerült az egybeolvasztás – se egy másik tábor, se egy másik, választható zászló ne legyen odakint. Akik az elmúlt időket végigszórakozták velünk, nem az MDF Baráti Körének tagjai.
Mivel nemrég bírósággal is megfenyegettek, hogy a lábamból is kiszálljon minden térerő, nem is merek neveket mondai, még a nyulakét se írom le, sőt a saját nevemet is csupán a végén. Ami alább következik, biztonsági megfontolásokból, íme, papíralapon válik olvashatóvá, nem CD-lemezről, vagy hangkazettáról hallható. Még a telefonba se olvastam bele senkinek, igaz, hogy akkor a hangrögzítés megoldódott volna.
Adva volt egy olyan párt, amelyik vergődik, hiszen ugye, a politikában nem a teljesítmény számít, hanem a hangerő, nem a konkrét elképzelés, hanem a nyomásgyakorlás, no és a totális, szájbarágó, elzsongító (saját) médiasulykolás. A szóban forgó párt nagyon sokáig majdnem hiába dolgozott, és a küzdő felek, s persze a kibicek csak akkor beszéltek róla, amikor épp rátámadtak kívülről, aminek mindig ellenállt. Piszkálták, miért nem erősödik, ha meg erősödött (amint éppen most is), azt mondták rá, hogy balra tolódott, hiszen újabb támogatóit valaki mástól „elvette”. De kitől? Mint ha már a teremtés pillanatában bárki örök hűbérbe kapta volna a választók voksát, hogy a kedve szerint gazdálkodjon vele. Főként azok sulykolták ezt, akiknek közös érdeke az MDF „kiküszöbölése”. Igaz, a balratolódás emlegetésekor elfelejtették észrevenni, hogy az MDF, ha akarta volna, már rég kormánypárt lehetne. De nem akarta. Ez racionális érv, elismerem ezért, hogy nem is hangzik jól.
Aztán az adott párt – látom, éberségem hanyatlik, mert már többször kiírtam a nevét – elnökválasztásra kezdett készülődni. Néhányan azt mondták, szép és demokratikus, ha többen indulnak. A többiek úgy gondolták, ami szép és demokratikus, nem feltétlenül szükséges, mivel elnököt cserélni nem ilyen képlékeny politikai helyzetben, és nem éppen választások előtt kell. Megjelent az „új arc”, az „alternatíva”, aki nem annyira épült, mint amennyire minden eszközzel fölépítették, aki nem teljesítménnyel, hanem híveinek számát így-úgy gyarapítva fordult lassan szembe a saját pártjával. Azt mondta: az „egyszemélyes” pártból elég volt, itt vagyok én nektek. Akartok egy rendes jobboldali (nem „balra tolódó”) pártot? Igen, akarunk. Akartok egy új, erős pártot? Igen, akarunk. Akartok-e képviselők lenni? Többen is azt mondták, már hogyne akarnánk.
Aztán néhány dologra fény derült. Például arra, hogy az ambiciózus vezérjelöltnek nem csak belső, tisztességes támogatói akadtak, hanem – szép számmal, sok pénzzel – kevésbé tisztességes külsők is. Hogy a reflektorfényt kedvelő, aztán hirtelen el is süllyedő önjelölt „hozna” néhány milliárdot bizonyos, meg nem nevezett „befektetőktől”, ha ő lenne a pártelnök. Ezt ő maga mondta, még jóval a nagy hátraarc előtt, amiből később visszafordulva, újra nekitámadt saját, megmentendő pártjának.
Voltak, akik ekkor úgy vélték: bűnös vagy csak fölbiztatott balek, nem tudjuk, ezért lépjen hátrébb, aztán majd meglátjuk. Bár anno megesett, hogy hangos nagylegényeink újabb pártjukban szelíd nyuszikká lettek, ami történt, kárt okozott, de hősünk még fiatal és tapasztalatlan, várjunk még. Vártunk, hogyha nem is arra, ami néhány nappal később a színes és széles vásznon megjelent: hatalom szervezte emberrablásra, Dunába dobatott mobiltelefonra, a család fenyegetésére. Igaz, hogy a magyar néző leginkább a Hal a tortán kategóriájú néznivalókra és a krimisztorikra fogékony, de ami sok, az sok. Az meg még a soknál is már több volt, hogy mivel nem hősünk lett az elnök, szerinte „a szocialista szellem vasútja” is megérkezett az MDF-be. Én is szeretem A tanú című filmet, de úgy látszik, vannak, akik A keresztapát még ennél is sokkal jobban szeretik.
És mivel az akcióra fény derült, ezért nem is sikerülhetett, most nagy a sértődés, és máris hallatszik az aggodalom miértünk. Mi lesz most ezzel a jobb sorsa érdemes párttal? Eljátszották a „legnagyobb esélyt”! Ott a parlamentben tízen maradtak szegények, mi lesz, ha újabb hős támad? Végük van, károg az igazmondó sajtó, diktatúra következik rájuk (nem úgy, mint a köztudottan demokratikus, nem vezérelvű, sőt, a végletekig decentralizált Nagy Pártban).
Mindebből jól látszik az is, hogy nekem még tizennyolc év se volt elég, hogy megértsem ezt az egész demokráciát. Föl nem tudom fogni, miért olyan rettenetes dolog, hogyha valaki nem örül, mikor rátámadnak, mi több, még védekezik is. Hogy meri? Miért számít deviáns magatartásnak egy polgári demokráciában, ha egy parlamenti párt maga dönt saját magáról, és nem mások, helyette? Pedig nem is volt kint nálunk semmiféle tábla, hogy Parlamenti párt első kézből eladó!

Csapody Miklós

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!