Colin Firth szerint a színészek jó filmeket rendeznek

 Az IndieLondon filmes portálnak cáfolta, hogy beskatulyázták volna a hősszerelmes szerepébe, habár egyik legutóbbi filmjében megint a nagy őt alakítja. Az Amikor minden változik szívhez szóló vígjáték egy negyvenes tanárnőről, Aprilről (Helen Hunt), akinek pár nap alatt tótágast állt az élete: férje (Matthew Broderick) elhagyta és meghalt a mostohaanyja, viszont felbukkan édesanyja, a harsány tévés perszóna (Bette Midler), és tanítványának édesapja személyében (Colin Firth) kopogtat egy új szerelem is. Ha nem lenne elég a bonyodalomból, April teherbe esik, és két apajelölt is tolong a nőgyógyásznál (Salman Rushdie). Helen Hunt (Lesz ez még így se!, Mi kell a nőnek?) első rendezése számos fesztivál- és közönségdíjat nyert, nálunk azonban csak DVD-n adták ki.

l Mi ragadta meg az Amikor minden változik című filmben? Talán a szellemes forgatókönyv?
− Leginkább az, hogy Helen Hunttal dolgozhatok. Ez keltette fel igazán az érdeklődésemet. Izgalmasnak tartottam, hogy ő rendezi a filmet. Bár sosem találkoztam vele korábban, számomra ő mindig is egyfajta intelligenciát sugárzott, és ez meggyőzött arról, hogy jól fogja ezt a történetet filmre vinni. Nagyra tartom a színészi képességeit is. Aztán mikor a stáb többi tagjáról tudomást szereztem, csak még jobban felvillanyozott a feladat.
l Mostani szerepe eltér az eddigiektől, eléggé különc és kissé neurotikus figurát játszik.
− Szinte minden interjúban megkapom ezt a „mostani szerepe eltér az eddigiektől” megjegyzést. [nevet] Ezzel semmi baj nincs is, bár jó magam úgy vélem az „eddigi szerepeim”
valójában Mr. Darcyra vonatkozik. Már hozzászoktam, hogy a legtöbb embernek Mr. Darcy a kiindulási pont, és ahhoz képest találják eltérőnek a szerepet. Ami azt illeti, az is igaz, hogy nem vagyok a különböző hangok és mozgások, járások specialistája, de úgy vélem, mindig megtalálom azokat a nüánszokat és azt a változatosságot, amely megelégedéssel tölt el a munkámban. Ön valószínűleg csak azokra a szerepeimre gondol, amelyekben a tipikus angol férfit formálom meg öltönyben és nyakkendőben, ám ezenkívül jó néhány férfit is sikerült már eljátszanom, akik nem viseltek öltönyt, sem nyakkendőt.
l Ez a szerep abban is más, hogy ez a fickó sokkal kevésbé tud uralkodni magán…
− Ilyen figurákat is megformáltam már. A Traumában egy gyilkost játszottam, aki tarantulákkal meg hasonlókkal végez az emberekkel. Nem hiszem, hogy ő kontrollálni tudta volna az érzéseit.
Vagy ott van Az igazság fogságában, amelyben péppé verem az egyik fickót, mert beszólt nekem. Tehát ebből a szempontból sem volt számomra nagyon új, nagyon más ez a szerep. Frank, akit ebben a filmben alakítok, tényleg sajátosan, eléggé furcsán dolgozza fel az érzéseit, de ez nekem különösen tetszett. Sokszor hisztérikus, de próbál magán uralkodni, mégpedig egyfajta nevetséges járással. Ez az ötlet egyébként Helentől és tőlem származik, mikor a forgatás előtt pár nappal már elkezdtünk dolgozni a szerepen. Arra gondoltam, a járás sokkal viccesebb lesz, ha még hisztérikusabb. Hasznát vettem az angol úriember sztereotípiá-
nak is, annak az udvarias visszafogottságnak, ami igazság szerint egyáltalán nem jellemző az angol férfiakra. Ez már David Nivennel és Rex Harrisonnal kihalt, de a görögök még mindig hisznek benne… És úgy vélem, ez kicsit az én lelkemen is szárad. [nevet] Így arra gondoltam, kezdhetnék valamit ezzel, hiszen szerintem semmi sem viccesebb, mint egy Basil Fawlty-féle (a Waczak Szálló című angol sorozat főszereplője, John Cleese játszotta) indulatosság, amikor megpróbálsz szalonképes maradni, miközben teljesen szalonképtelen érzéseid vannak.
l Helen Hunt mennyire volt demokratikus rendező?
− Teljesen. De a legtöbb rendező ilyen. Azt hiszem, a diktátor típusú rendezőkről alkotott kép leginkább a múltból ered. A filmiparban dolgozók legtöbbje nagy egóval rendelkezik. De ha tekintélyt akarsz parancsolni, legalább Kurosawának kell lenned. Helen is tiszteletet ébreszt az emberben, ami szerintem a hatalmas tapasztalatából fakad. Emellett úgy vettem észre, hogy a színészek egész jó filmeket tudnak rendezni. Nagyon komolyan el kéne gondolkoznom azon, hogy tudok-e olyan filmet, amit színész rendezett, és nem sikerült olyan jól.
l Ön szerint miért van ez így?
− Azt hiszem, a tapasztalat miatt. Úgy tűnhet, mintha csak elfogult lennék a szakmámmal kapcsolatban, de nem egy példát tudok mondani színészből lett nagyszerű rendezőre. Ott van például Sean Penn, Clint Eastwood, Robert Redford… ez már nem is kevés név. Valami nagyon megfogott, amikor Sydney Pollack nekrológját olvastam. Az állt benne, hogy apró szerepeket vállalt azért, hogy a többi rendezőt megleshesse munka közben. A rendezők nem szokták látni a másik rendezőt munka közben. Belőlük csak egy van a forgatáson. Volt olyan rendező, aki megkérdezte tőlem, hogyan dolgozik egy másik. Csak a színészek vannak abban a helyzetben, hogy megfigyeljék több rendező munkáját, tanuljanak tőlük, vagy akár összevessék azt. Nem minden színészből lesz jó rendező, de rengeteg többlettudást ad.
l Gondolt már ön is a rendezésre?
− Nem, dehogy is. Szerintem semmi értelme, hacsak nincs egy történet, amit igazán el akar mesélni valaki. Ez egy kemény munka, ha nem csinálod jól, nem csinálsz semmit. Orson Welles szerint „nagyszerű filmeket nagyszerű rendezők készítenek. A maradékot a többiek csinálják.”
l Mitől lesz valaki jó rendező?
− Ez szerintem teljesen személyiségfüggő. Minden azon múlik, hogyan viszonyulnak hozzá az emberek, és hajlandóak-e megtenni, amit kér. Attól függ, hogy van-e véleménye valamiről és hogy ez át tudja-e adni. A legjobb rendező az, aki transzba jön attól, hogy elmesélhet valamit. Ilyenkor az se számít, ha nem tudja, hogyan működik egy kamera, vagy mit kell tennie a színészeknek.
l Helen nagyrészt női stábbal dolgozott. Milyen érzés volt ez az ön számára?
− Igen, ez egy női film volt, de már egészen hozzászoktam ehhez. Látnia kellett volna a Mamma Mia! stábját! Ott még a férfiak egy részének is megkérdőjelezhető volt a férfiassága. [nevet] Néha úgy érzem, mintha a való életben is egy nő írta volna a szerepem. [nevet] Egész listányi olyan szerep van a hátam mögött, melynek szerzői vagy forgatókönyvírói nők voltak. Illetve olyan szerep, melyet egy női szereplő szemszögéből ismerhettünk meg. De az „Amikor minden változik” egy elképzelt, hiteles történet, melynek a középpontjában egy nő áll.
l Mit gondol az elkészült filmről?
− Szerintem igazán jó lett. Sokkal viccesebb, mint gondoltam, pedig a párbeszédeket már a legelején is szórakoztatónak találtam. Sokkal inkább vígjáték, mint amire számítottam. Nem a gegekre épít, a humor bele van szőve a történetbe. Egyrészt arról szól, hogy az emberek miként működnek, hogyan kezelik a katasztrofális helyzeteket, és képesek-e arra, hogy a saját életüket iróniával szemléljék. A humor egyszerűen kikandikál a történetből. Szerintem a film egy kicsit kilóg a műfajok közül is. Nem valami eget rengető módon, csak nem igazán lehet vígjátéknak, vagy egyszerűen
romantikus filmnek vagy drámának hívni. Mindegyikből van benne egy kevés.Fordította: Kántor Zsána

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!