Egy tragikus sorsú médiaszemélyiség halála
átadókat kommentálta, mikor én még csak fogalmazásfüzetembe alkottam. Sikeres, intelligens, belevaló nőnek láttam. Magánéleti válságba került, és őszintén drukkoltam neki – ahogy bárki másnak is tettem volna –, hogy talpra álljon. Aztán belecsúszott a szomorú bohóc szerepébe, akkor hívták, ha valahol sírni kellett. Döbbenten és rossz érzéssel néztem végig az utóbbi hetekben a médiában folytatott önpusztító „roadshow”-ját, ahogy a Hal a tortánban elázott, majd ahogy Joshi Bharat próbálta rendbe hozni a szerelmi életét, végül élő adásban ivott a TabuRádióban.
Hiába akadt most hirtelen oly sok együttérző kollégája (Szulák Andrea és Kepes András pénteken az M1-en az Este című műsorban méltatták, a Hal a tortán társaságából Rába Tímea zokogva idézte fel a Blikknek utolsó beszélgetésüket, de állítólag az őt kritizáló Hajdú Péter is könynyekkel küszködött a hír hallatán, és még biztosan sokan fognak hasonlóan nyilatkozni), meg több tucat bűnbánó, sajnálkozó fórumozó és blogger. Senki sem tudott segíteni neki életében, viszont mindenkinek volt valamicske haszna abból, hogy ő ilyen volt. Ha csak az, hogy kiköhöghette magából, hogy én bezzeg jobb, erősebb vagyok, már biztos jó érzéssel töltött el párakat, de többen meg is éltek az ő kálváriájából. Mondhatnánk rosszmájúan, már neki is ez volt a megélhetése, könyvet írt róla és ezért hívták még műsorokba, bár egyre kevesebbszer, mert a vállalhatóság határait súrolta. Ezért küldték el az ATV-ből is, ahol utolsó jó műsorait készítette.
Szakmai érzékéhez, felkészültségéhez kétség nem fér. Talán az lehetett a „hibája”, hogy elsősorban ember volt, s másodsorban újságíró. Előttünk élte az életét, mint annyian mások, akik jobban bírták a gyűrődést, nagyobb volt az arcuk, vastagabb a bőrük, jobban tudták leplezni a problémáikat. Albert Györgyiben ezt is nagyon becsültem, hogy vállalta minden gyengeségét, kockáztatva, hogy sokan leírják, lesajnálják majd ezért. Így is történt. Gyakran a szemére vetették, miért nem tud tenni önmagáért, ha ennyire szenved. De hát az ember lelkiállapotát legjobban az minősíti, mennyit képes tenni magáért, hogy javítson a helyzetén. Minél rosszabbul van, annál kevesebbet. Azt már nem az én tisztem eldönteni, hogy a pszichiátere is visszaadhatná-e a diplomáját, meg a gyógyszergyárak is az engedélyüket…
„Gyászol az egész sztárvilág” – írta a Blikk a „sztárújságíró” haláláról. „Tragikus sorsú televíziós” – írja róla a Story, de hogy még HVG is úgy nevezi, „médiaszemélyiség” – szegény, már nem is újságíró… „Tragédia!” – írta a Stop.hu és „borzalmas” kontrázott rá a Ma.hu, „döbbenet” – variált a Fittonline. „Györgyi az egyik népszerű főzőműsorban is szerepelt, és nemrég új lakásba költözött, amiről pár napja blogjában is beszámolt” – írta a Nők Lapja Café. Pedig ha jól megnézik a blogját, kiderül, hogy több mint egyéves (!) az utolsó bejegyzés, mely az új lakásról szól, és akkor még férjnél is volt, ez sem tűnt fel? Az Index/Velvet alig egy hete „Van-e lúzerebb Albert Györgyinél?” címmel írt cikket, melynek végén az olvasók Albert Györgyit választották „a hét lúzerének”. Most „Albert Györgyi meghalt egy budapesti taxiban” – címmel kifogástalanul tényszerűen közölték halála hírét. Az MTV egyik szerkesztője Az Estében úgy emlékezett vissza a délutáni találkozásukra, „mondtuk is egymásnak, milyen jó állapotban van, nem is ivott”. Schobert Norbi pedig mintegy magára vállalta, hogy ő beszélt utoljára Albert Györgyivel, a Szulák és Más felvételéről kifelé jövet. El is akarta kérni a számát, aztán mégsem tette, mintha már akkor tudta volna, hogy nincs értelme – írta a Blikk. Még ha azt is feltételezzük, hogy ezeket az embereket csupa jóindulat vezérelte is nyilatkozataik, cikkeik megfogalmazásakor, akkor is siralmas, keserű, groteszk képet fest ez Albert Györgyi haláláról és főleg kollégáiról, legyenek bár újságírók vagy újságszereplők.
Az amerikai és európai médiában megannyi összeomlást kísértünk, kísérünk végig, Britney Spears fejének kopaszra borotválásától a Grammy-díjas énekesnő Amy Winehouse önpusztító tivornyázásáig, de itthon ilyet közelről még aligha láttunk, Cserháti Zsuzsa is csendben ment el. Néha még feltűnik a médiában Párkányi Éva, az első magyar BigBrother nyertese is, akit mesés élet helyett kényszer-gyógykezelnek a pszichiátrián, és akitől kisfia gyámjogát is elvették. Felnőtt ember, maga felel a saját sorsáért, mondhatnók közönyösen. De talán mégis van abban valami, hogy „médiaszemélyiségnek” lenni halálos, egy kicsit halálosabb, mint általában az élet. Talán mégis van némi felelősségünk.
A televízió nem csak abból áll, amit sugároz, hanem azokból is, akik készítik. Organikus, folyamatosan alakuló, a vélt vagy valós nézői igényeknek megfelelően. Albert Györgyire azért lehetett szükség, hogy „coming out”-oljon a lelki betegségével, mely máig tabunak számít mifelénk, bár igen gyakori. A nézőknek szüksége lenne az együttérzésre, mert ezáltal lesznek képesek megérteni másokat, és akár segíteni is környezetükön. Sokakban Albert Györgyi halála okán sem születhetett meg ez az érzés, talán épp az újságírók és a többi médiaszemélyiség „együttérzését” figyelve.
Bálint Orsolya
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!