Októberek évadján

Ezért is nehéz tudomásul venni, hogy hányan és hányféleképpen próbálják a forradalom évfordulóját beszennyezni, pedig elegendő lenne beleolvasni a Horthy, Rákosi és Kádár börtöneit egyaránt megjárt, az életében és halálában a népieseket és urbánusokat egymás felé ösztönző Donáth Ferenc töredékébe: „A magyar nép felkelése, amely az abban részt vevőket is teljesen váratlanul érte, felrázta Európa kormányait és népeit. Ujjongva vagy szorongva tekintettek Magyarországra, mint valami elemi erejű, páratlan természeti jelenség színhelyére. Lehetséges, hogy a szovjet hadsereg jelenlété-ben, sőt, aktív fellépése ellenére egy kis kelet-európai nép talpra szökken, szembefordul állig felfegyverzett elnyomóival, és ha csak napokra is, kezébe veszi sorsának irányítását?” S hogy mennyire igaza volt Donáthnak, azt egy nem túl sokszor emlegetett, bár korszakos műveket is író magyar irodalmár tanúsítja: Szabó Zoltán, a szociográfus nemzedék kiemelkedő személyisége londoni emigrációjából számolt be a magyar felkelés visszhangjáról, köztük a The Times vezércikkéről, amely – hagyományaihoz híven – nem egészen egy héttel a kedd délutáni békés tüntetés után már azt állapíthatta meg,  hogy a magyar nép oly változást vívott ki, „melynek hatása messze túlmutat magának Magyarországnak jövőjénél.” Az angliai reagálásokat tömören összefoglalva, a Cifra nyomorúság és a Tardi helyzet írója úgy látja, a magyar név Londonban többet jelent, mint a honfoglalás óta bármikor. A bukás és a megtorlás nem változtatott ezen a helyzeten, a magyar diákok és munkások, a pesti utca népének tiltakozó fölvonulása azon a szép, őszi verőfényben fürdő kedd délutánon történelmet írt. Októbereink évadjai sorából meszsze kiemelkedik ötvenhat huszonharmadikája. Kezdjük a sort 1849. október 6-ával, amely a két világhatalom által legyűrt magyar szabadságharc gyásznapja. Magyarok és nem magyarok haltak meg ezen a napon, s a kivételes jellemű, teljesen ártatlan miniszterelnököt is elérte a bosszú. Ez a megtorlás – bár arányaiban nem mérhető az ötvenhatos forradalmat követő kivégzések és börtönbüntetések sokaságához – történelmünk egyik legszomorúbb fejezete, de a halálos  gyászokat utóbb föltámadás követte, s a kiegyezéssel egy eladdig páratlan fejlődés indulhatott meg. A monarchia összeomlását is kísérte egy október: epizód volt ez, amely sok más mellett azt is tanúsítja, mennyire veszélyes félreérteni a világhatalmi tényezőket, hiszen a szociális kérdésekben példát mutató Károlyi alaposan elszámította magát az antant hatalmak szándékait illetően. A polgári demokrata azoknak nyitott utat, akiknek semmi közük nem volt a demokráciához. A vörös terror, majd az erőszak fehér változata és maga Trianon olyan eseménysora történelmünknek, amely a nagyvilágban viták sokaságát váltotta ki, számunkra gyakran kifejezetten hátrányosan. Októbereink leltárához hozzátartozik a hazai krónika egyik mélypontja, a nyilas hatalomátvétel, amelyről a minap a történész-tudós Ormos Mária joggal írta, a hazai nácik ámokfutásáért az egész magyarság fizette meg az árát, mert a nemzetközi közbeszédben, Keleten és Nyugaton egyaránt, jó ideig Magyarország lett „az utolsó csatlós”. A történelem folyamából az egykori október 6-a éppen 23-a előtt bukkant fel újra: Rajkék 1956-os újratemetése már jelezte, Rákosiék országlásának végleg bealkonyult.  Az 51 évvel ezelőtti fölkelés alig két hét múlva ezt folytatta, hirdetvén, hogy az ötvenes évek terrorjából elege lett mindenkinek, pártonkívülinek és párttagnak egyaránt.
 A rendszerváltozás morális alapját  1989-ben a diadalmas felkelés, vagy Méray Tibor szavaival, a vereség diadala képezte. A harmadik magyar köztársaság kikiáltása október 23-án jóval több puszta gesztusnál, a teljes folytonosságot jelöli meg zsinórmértékül: az egypártrendszer megdöntésének történelmi előzménye maga a forradalom, feltétele a felkelés hőseinek, Nagy Imrének és összes mártírtársának a teljes rehabilitációja volt. Az egy évvel ezelőtti október a leltár egyik legvisszataszítóbb „darabja”: része annak a folyamatnak, amelynek során maroknyi szélsőséges folytonosan megpróbálja összekeverni a valódi forradalmat a mai randalírozásokkal. Mintha bizony a hamisítvány egybevethető lenne művészi szempontból a remekművel. Egyszerű lenne a helyzet, ha ’56 tisztaságának és erkölcsi emelkedettségének megvédése pusztán „rendvédelmi feladat”  lenne – bár tavaly még ennek a feladatnak sem sikerült eleget tenni –, ha csak néhány, jobbára ultranacionalista szélsőségessel, kellene csatát vívni. De mint egy mai szocialista képviselő közelmúltban tett nyilatkozata tanúsítja, az értékeléseket fényévek választják el egymástól a baloldali politikai családban is: a páratlan nemzeti összefogást megvalósító tizenkét napot teljes aránytévesztés kizárólag a szórványos és nagyon sajnálatos lincselések szemszögéből mérlegelni, nyilasok emlegetése pedig éppenséggel teljesen indokolatlan. S ez még akkor is így van, ha az MSZP-s képviselő egyéni gyászát mindenkinek illik tiszteletben tartani, csakhogy ez rá is vonatkozik: úgy gondolom, nyilatkozatával mártírok százai-nak emlékét sértette meg. Persze egyetlen nyilatkozatnak nem érdemes túl nagy jelentőséget tulajdonítani, de az ilyen megjegyzések pontosan érzékeltetik, hogy az utódpártot is megosztja '56: emlékezhetünk, néhány hónappal ezelőtt nem fogadta egyöntetű helyeslés a pártelnök kijelentését, amely szerint Kádár és Nagy Imre között ő ez utóbbit, s vele a demokratikus hagyomány melletti elköteleződést választja. Olyan nagy baj, hogy fél évszázaddal a forradalom után az értékelések eltérnek egymástól? Nem ez a baj, hiszen a francia forradalom eltérő tradícióiról is tart a vita, hiszen a 48-as hagyomány továbbélése sem egységes, gondoljunk Kossuth és Széchenyi eltérő felfogására, Görgey szerepének elemzésére. Vajon több mint másfél évszázad múltán Kossuthról már teljesen őszintén tudunk és merünk beszélni?
Válasz helyett térjünk vissza napjainkhoz és ’56-hoz: nem az nevezhető aggasztónak, hogy egymásnak ellentmondó felfogások élnek tovább, hiszen maga ’56 is sokszínű volt, s  valamilyen módon talán igaz Göncz megállapítása, hogy mindenkinek megvan a maga forradalomképe. Másról van szó: némelyek teljes elutasításán, mások álságos próbálkozásain – hogy mai kormánydöntési kísérletüket az egykori felkeléssel rokonítsák – túlmenően az ezernyi gonddal küszködő kiábrándult társadalomnak nincs energiája ünnepelni, s még mindig idegenkedve néz vissza a forradalomra, amihez a politikai elit mindenen túlburjánzó ellenségeskedése és gyűlölködése további muníciót ad. A felkelés emléke nem összeköt, hanem megoszt, pedig a mai elit s a nevetséges álviták a rendszerváltozás valódiságáról már régen a politikai süllyesztőbe kerültek, amikor ’56 csillaga még mindig ragyogni fog, sőt a mainál jóval fényesebb lesz. Albert Camus egykoron az akkori értelmiségnek, a baloldalnak és általában kortársainak címezte nevezetes cikkének, A magyarok vérének gyönyörű sorait: „Nehéz nekünk méltónak lenni ennyi áldozatra. De meg kell kísérelnünk, feledve vitáinkat, revideálva tévedéseinket, megsokszorozva erőfeszítéseinket, szolidaritásunkat egy végre egyesülő Európában.”
Mintha nekünk szólna, s bár a magyar közéletre pillantva ma pusztába kiáltott szónak tűnik, Camus-nek ezúttal is igaza – lesz.

 

Martin József 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!