Jólgondolodfőnökcsapjodanekik

 Százalékokat rántott maga elé, ha pitiáner kis marhák konkrétumok felől érdeklődtek, tendenciákat, szókincsbővítésből trendeket, sőt, valami matematikai szaklapból, amelyet egy fogorvos várótermében próbált olvasni sikertelenül, felszedte a „faktoriális” szót is, amit aztán végső verbális tőrdöfésként alkalmazott. Örök győztes volt, akit bár néha a nála kisebb kaliberűek, nyilván puszta irigységből kiszerveztek innen-onnan, de ezeket az eseteket is át tudta mázolni magában hamar, a lehető legegyszerűbb módon: úgy emlékezett, mert úgy akart emlékezni, hogy ő jött el ezekről a helyekről, sőt, odakonfabulált még egy utólagos bukást is, hiszen nélküle csak omlás lehetett, bár rendszerint örömtüzeket gyújtottak és fejlődni kezdtek, ha ő elment. Szinte félálomban tárgyalt: minthogy semmihez sem értett, abszolúte ráért. Egyetlen gondja a cipője fényessége volt s még talán zakója szöszmentessége – ezek voltak az ő eszközei, ha meg akart szerezni valamit. Pontosan tudta, hogy ha nem őrli fel magát konkrét munkavégzéssel, akkor sokkal jobb pozícióból indul, mint bárki, aki valóban ért az adott dologhoz, viszont ebből kifolyólag szétforgácsolja magát a munkával. Menedzsernek hívta magát. Megbocsátó mosollyal idézte fel tinédzseréveit, amikor volt olyan bolond, hogy dolgozni – dolgozni! – próbált. Jó volt ő. A legjobb. De aztán továbbfejlődött eszmeileg. Így nevezte el azt, hogy alkalmatlan volt mindenre, amit kipróbált, de be tudott furakodni a mindenkori főnök baráti körébe. Ezekből a suttogós beszélgetésekből, jólgondolodfőnökcsapjodanekikből és más olcsó kontrázásból aztán tekintélyt köpült s a legközelebbi káderhiánykor nem volt más jelölt. Aki jó volt a maga helyén, azt félrepöccintette, hiszen aki jó valamire, az miért ne maradna ott? De most olyat kerestünk, mondta egyre nagyobb hévvel első beszédében, olyat keresünk, aki irányítani tud! Olyat, aki szélesebb spektrumban lát, aki nem ragad le a mindennapok problémáinál, hanem tervezni is képes és sikerre vinni a céget! Tapsoltak neki. Tapsoltak azok, akik bármikor sikerre tudták volna vinni a céget, mert például tudták, mit gyártanak és hogyan. Megtapsolták azt a barmot, aki még csak meg sem akarta tudni, hogy is megy ez a dolog és mi is az pontosan, amit majd ő sikerre visz. Ő saját magát akarta sikerre vinni s ehhez egyre jobb helyekre került. Ma már senki sem kérdőjelezi meg tehetségét. Nem ért semmihez, mindent megbuktatott, amiben valaha részt vett, de jól tudta: egy vezetőnek csak rá kell mutatnia valamelyik alkalmaztottjára s akkor az az ember lesz hibás a felsülésért. Utóbb még megfejelte kis játékait azzal, hogy arra mutatott rá szokásos csődjénél, aki a legjobban idegesítette addig, mondjuk azzal, hogy folyton szóvá tette, hogy meg fognak bukni. Tudta, hogyan kell eltüntetni a bizonyítékokat, tudta, hogyan kell hazudni, lopni és egy életet végiglébecolni anélkül, hogy egyszer is beleásta volna magát bármibe. A blöff a vérében volt. Menedzsernek hívta magát.

Jáksó László

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!