Álomország

Ez a Lehet Más a Politika! munkacímű civil kezdeményezés, pártcsíra, ön- és köz-képzőkör. Ez a néhány száz ember, akik húszévnyi befulladt remény, bénázás, lealjasodás, arcvesztés, zsebre dolgozás, általános hányingerkeltés után vették a bátorságot, hogy a politika elnevezésű szakmát újra komolyan gondolják. Legalább annyira, mint egy rendes kőműves, aki ha megbízást kapott egy falutól, hogy fölépítse a templomát, akkor tényleg templomot fog oda építeni, nem pediglen plázát, bármennyi pluszpénzt próbálnak a zsebébe tömni. Nem osztja le a munkát tíz alvállalkozónak; a munkát az alapozással kezdi, nem a kereszt megszentelésével meg egy tucat fa kivágásával; elképzeléseit meghányja-veti a megrendelőkkel, és a kapu fölé se a saját, vagy a legpénzesebb szponzor dicsőségét vési, hanem példának okáért Istenét.
Az LMP-nek van már programfüzete, honlapja, rokonszenves, hiteles arcai – amit mondanak, amit akarnak, az olyan, akár egy rendszerváltás. Mint a rendszerváltásunk volt. Amilyennek hittük.
Én például. Az örök naiv, az örök lelkesedő, aki sokakkal ellentétben ma is bevallja, hogy nemcsak okosnak, hanem tisztának is tartott húsz évvel ezelőtt sok fiatal arcot, és a mai bölcsekkel ellentétben nem látta rajtuk már akkor a romlás virágait. Amiből nem következik, hogy ma viszont, oly sok kiábrándulás és csalódás után az LMP ifjain viszont látom, mert egyfelől nem igaz, másfelől a dolgok nem így működnek.
Az LMP-t két dolog fenyegeti. 1. Ha elhiszik, amiket mond. 2. Ha nem hiszik el.
Mindkettő esélyes. A társadalom elégedetlen (közömbös, kiábrándult) bő egyharmada számára nem lehetne szebb politikai ódát költeni, mint az LMP programja, benne olyan sorokkal, mint: „olyan országban akarunk élni, ahol mindenki számít”, „olyan országban…, ahol a szavaknak súlya, a tetteknek következménye van”, „olyan országban…, ahol az állam jó gazdája közös javainknak”. Én is, én is, csápolnak máris a rajongók, ám lehervadnak, ha csak az első imaszöveg után elolvassák a tennivalókat: „a foglalkoztatás bővítése, esélyt adó iskolarendszer, a roma közösségek társadalmi befogadása, hatékonyabb szociális ellátórendszer stb.”. Érdekes, ráncolja homlokát a szimpatizáns. Mintha ezeket már hallottam volna. Mintha MÁST SE hallanék húsz éve. Igaz, nem „új emberektől, hiteles arcoktól”, hanem elkopott politikusoktól, akik éppen abba koptak bele, hogy mindezt nem tudták (akarták, merték) megcsinálni. „Tiszta kezekkel” indultak ők is, most meg sósavval se bírnák lemarni a markukba száradt dzsuvát. Pártbeszéd helyett feszt párbeszédet ígérnek azok is, meg hogy velünk együtt akarják csinálni a politikát, de akkor mi a bánatért bíztuk meg őket országépítő szakmunkával, ahelyett, hogy magunk összedobnánk, kalákában.
Lehet, hogy az LMP-nek olyannak kéne maradnia, mint a mesének. Szépnek és annyira elérhetetlennek, hogy még a köztársasági elnök hálás rokonszenve, a gazdasági mogulok, a politikai szövetségesek nyájas-halálos segítő jobbjai se érjenek el hozzá. Nem beszélve a népről, amely, mint tudjuk, könnyen felejt és hálátlan. Az ódától megrészegülve ad új pártjának némi pénzt, hogy aztán rögtön visszakövetelje. Befektetve, kamatos kamattal, állami garanciával. 

R. Székely Julianna

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!