Bismarck légy, ne brit!

A légihídon érkezett harcosok levonták a marokkói lobogót, két helyen is a spanyol zászló kúszott a magasba, a 12 katonát pedig hazaküldték Marokkóba. Ahol persze fölháborodtak, s közölték, hogy ez bizony már – háború! Összecsapások azonban nem robbantak ki, mindkét fél tudta, hogy valamiképpen meg kellene egyezni az operettbe illő konfliktus lezárásáról. Így aztán egy pénteki napon, késő délután Washingtonban megszólaltak a telefonok. Amerikában, tehát s nem az ENSZ-ben, nem az Európai Unióban, s nem is Franciaországban, noha  Párizst mindkét fővároshoz jó viszony fűzte. A békítési kérelmek Colin Powell akkori külügyminiszternek okoztak fejtörést, aki nyomban elkezdett lázasan telefonálni, hogy valamilyen kompromisszumra  segítse a vitázókat. Az ügy sürgős volt, nem utolsósorban azért, mert a State Department vezetője szombat délelőttre unokáit várta, úgy tervezvén, hogy uszodába viszi őket.
A történetet az indiai születésű, s 18 éves korában Amerikába költöző Fareed Zakaria beszéli el új, nagy sikert arató könyvében, amely az „Amerika utáni” világról szól. A Newsweek neves publicistája természetesnek gondolja, hogy a bohózatba illő „hadviselő felek” Washingtonhoz fordultak, mivel az egypólusú világrendben az Egyesült Államok lett az egyetlen, kiemelkedő erejű szuperhatalom, az ügyek elsimítása tehát rá maradt. A péntek esti  sűrű telefonálások hamar eredményt hoztak, megszületett a kompromisszum, s immár semmi akadálya nem volt annak, hogy a külügyminiszter szombaton délelőtt elvigye az unokáit uszodába... A néhány hónappal ezelőtt megjelent elemzés fő tézise az, hogy ennek az egypólusú világrendnek az új évezred első évtizedének vége felé befellegzett, a nyugatiak elveszítették azt a történelmi monopóliumot, amelyet nagyjából a XVI. század óta gyakoroltak; előbb az európaiak, most az amerikaiak kénytelenek számot vetni azzal, hogy hegemóniájuk immár odaveszett. Persze Zakaria nem azért járta ki az Újvilág legjobb iskoláit, s nem azért külpolitikai irányítója az egyik legnagyobb példányszámú hetilapnak, hogy elhamarkodottan ítélkezzék: úgy látja, hogy glóbuszunk még nem érkezett meg az Amerika utáni világba – ez is kötetének a címe: The post American world –, de Washington szerepe, befolyása, a kapcsolatrendszere átalakulóban van, kissé komolykodón fogalmazva, készülőben a paradigmaváltás, ahhoz a helyzethez képest, amely az egypárti szocialista rendszerek összeomlása után alakult ki. A legutóbbi események messzemenően igazolják Zakaria állítását: a pénzügyi válság sok más mellett azt is illusztrálja, hogy Washington nem képes egyedül úrrá lenni a súlyos megpróbáltatásokon; a Világbank vezetője éppen a héten vetette föl újra – nem először és nem utoljára –, hogy a világ vezető intézményeiben az eddiginél nagyobb helyet kell kapniuk az utóbbi egy-két évtized föltörekvő óriásainak, Kínának, Indiának, Brazíliának, Dél-Afrikának, Mexikónak. S az is kétségtelen, hogy igen súlyos próbatétel vár a nyugati piacgazdaságokra, másként fogalmazva, a kapitalista rendszerre, olyannyira, hogy sokan már temetni készülődnek, ironikusan kérdezvén, immár vége a kapitalizmusnak? Hozzávehetünk ehhez még egy nagy kérdőjelet, amely a maga módján az előbbinél nem kisebb jelentőségű váltás lehetőségét rejti magában: néhány hét múlva eldől, hogy az Újvilág választóinak többsége színes bőrű elnököt juttat-e a Fehér Házba. Azt gondolom, hogy morálisan, a fehérek uralta civilizáció szempontjából ennek a döntésnek van akkora súlya, mint a kapitalizmus jövője fölött meredező kérdőjelnek. Az illinoisi szenátor győzelme azt jelezheti, hogy a Ku-Klux-Klan és Martin Luther King országában a faji előítéletek alulmaradnak az egyéb megfontolásokkal, s mindenekelőtt a megújulási készséggel szemben. Obama elnöksége arra is fölkészítheti a világot, hogy más hivatalok és intézmények élén, más országokban más kisebbségiek részvételével hasonló változások elébe nézhetünk – hogy egyebet ne említsek, előbb-utóbb például netán olyan főpap foglalja majd el Szent Péter trónját a Vatikánban, aki nem a szoros értelemben vett nyugati, fehér civilizáció szülötte. De ha Amerikában történetesen veszítene a kenyai apától származó ifjú amerikai – bár mostanság ennek esélyei egyre inkább csökkenni látszanak –, akkor is elmondható, hogy egy fiatal színes bőrű eljutott a Fehér Ház küszöbéig.
Ami önmagában elég arra, hogy kimondjuk: az átértékelések korát éljük. Ugyanez vonatkozik a kapitalizmusra is, amely természetesen nem a „szép halálra” készülődik, legföljebb arra, hogy megint egyszer újra kell gondolnia az állam szerepét. S ettől szinte elválaszthatatlan Zakaria elemzése az Egyesült Államok változóban lévő cselekvési lehetőségeiről: esze ágában sincs azt állítani, hogy Washington epizódszereplővé válik a világpolitikai színen, aminthogy a napjainkban világszerte tapasztalható leegyszerűsítő és olykor alpári Amerika-ellenesség is távol áll a publicistától. Mégis mi lehet az oka a sok elnagyolt, hogy ne mondjam, ostoba előítéletnek? Amikor a frissen elnökké választott Nicolas Sarkozy Washingtonban találkozott Condoleezza Rice-szal, ez utóbbi azt kérdezte vendégétől, mit tehetek önért? Mire a francia államfő azt válaszolta az amerikai külügyek – mellesleg színes bőrű – irányító asszonyának, hogy javítsa az amerikaiakról alkotott külföldi képet, támogasson minden olyan erőfeszítést, amelyek nyomán az Egyesült Államokról a külvilágban kedvezőbb, reálisabb elgondolások, megfontolások alakulnak ki. Kérte ezt az a francia politikus, aki az V. Köztársaság elnökei közül messze a legbarátságosabban viszonyul  az Újvilághoz, s e tekintetben is jelentősen különbözik nagynevű elődjétől, de Gaulle-tól.
De a vélemény, az „imidzs” inkább csupán máz, a lényeg valóban az újjá formálódó világban betöltendő szerep: Hubert Védrine volt francia külügyminiszter a Le Monde Diplomatique hasábjain éppen azt emeli ki Zakaria gondolatmenetéből, hogy Kína, India és a többiek fölemelkedése ellenére is bőven marad hely a globális nap alatt Amerikának. Egyfelől azért, mert ezek a regionális középhatalmak nem különösebben népszerűek a maguk térségében: kevés ázsiai akad például, aki  felettébb szívesen elnézné Peking befolyásának markáns megizmosodását. Másfelől bármennyi bírálat érte is az iraki beavatkozást – a híradások egyébként gyakran állítják, halad a konszolidáció, a falak lebontása –, ez a háború nem azt jelenti az amerikaiak globális szerepvállalásában, mint amit a huszadik század elején a briteknek a dél-afrikai búr csata jelentett, vagyis a világgazdasági egyeduralom elveszítésének az előjelét. Zakaria szerint az Egyesült Államoknak nem az angolokhoz, hanem Bismarckhoz kell hasonlítania, no persze nem antiliberalizmusban – meg a sajtó lenézésében –, hanem a Realpolitik értelmében: az új realitásokkal, a feltörekvő erős államokkal – amelyeket persze legalább annyi bizonytalanság övez, mint a kapitalizmus „bástyáját”: gondoljunk az orosz rendszer autoriter elemeire, a kínai diktatúrában élő százmilliók elképesztő szegénységére – kell új rendszert alkotni, amiként hosszú és fáradságos diplomáciával a német tartományokkal Bismarck tette. Ezzel együtt kérdéses, hogy Zakaria Bismarck-párhuzama kiállja-e a tudományos igényű elemzés próbáját, ám az egybevetés abban talán nem sántít, hogy Metternichtől eltérően a vaskancellár glóbuszunkat már nem statikusan, hanem állandóan mozgó részelemek összességének fogta föl, amiként ezt könyvében annak idején Kissinger is leírta, s ez az analízis messzemenően érvényes mai világunkra.
Amerika „után” Amerikára, még mindig egyetlen, de már messze nem korlátlan erejű szuperhatalomként a „becsületes alkusz” nagy és felelősségteljes szerepe vár, ami ugyancsak létfontosságú tevékenység, de különbözik attól a felelősségtől, amelyet az egypólusú világrend sztárjaként vállalt Washington. Az idézett francia diplomáciai vezető azt írta, hogy ezt a módosult felelősséget úgy képzeli el, mint a bicikli kerekét: az Egyesült Államok a kerékagy, a többi állam meg a küllő. Védrine – sok európaihoz hasonlóan – Obamától várja, hogy ezt a pályamódosítást a hazája világkapcsolati rendszerében végrehajtsa.
Annyit azért hadd jegyezzek meg: az igazi kerékpártól eltérően  a „világbiciklin” nincs két egyforma küllő.

Martin József

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!