Budapest építészete még elmarad más teljesítményektől

● Budapest főépítésze hol lakik? Már elnézést a nem egészen szakmai kezdésért…
– Budapesten. Egy társasházi lakásban, a Sashegy alján. Könnyű innét „tömegközlekedni” … Sőt akár kerékpárral vagy gyalogosan is eljutok a munkahelyemre, a főpolgármesteri hivatalba, a Városház utcába… Persze talán még szívesebben venném, ha az otthonom egy belvárosi V–VI. emeleti lakásban lenne, vagy még feljebb. Egy tetőtérben, nagy tetőterasszal. De sajnos a „fiúk” – a férjem és a fiam asztmások. Így nekik jobb a zöldben… De talán majd pár év múlva… Ha megvalósul a Budapest Szíve Program összhangban a Podmaniczky Programmal, a II. Nemzeti Fejlesztési Tervvel... Mert valóban átalakulás előtt áll Budapest belvárosa. Ezzel olyan jelentős, az egész főváros minden funkcióját érintő lehetőség nyílt meg Budapest előtt, mint a XIX. század végén, amikor a mai városszerkezet kialakult. Egy évtized múlva – ötven-hatvan éves elmaradást pótolva – lakhatóbb, vonzóbb, zöldebb, pezsgő kulturális és kereskedelmi funkciókkal rendelkező várost, városrészt látok magam előtt. Átfogó forgalomcsillapítási, közterület-megújítási, gazdasági, városszerkezeti munkák sora nyomán – ilyen a most még csak zavaró és zavaros forgalomkorlátozásokat okozó metró- és szennyvíztisztító beruházás is –, új és felújított hidakkal, a „fonódónak” elkeresztelt villamosvonalakkal az átmenő forgalom kiszorítása a cél; a környezet- és emberbarát közlekedési és térhasználati formák élveznek majd elsőbbséget. Sétálóutcákat, régi és új üzletsorokat, díszburkolatos tereket, megújuló fasorokat, mélygarázsokat látok tehát egymással szervesen összetartozva. A Világörökség részét képező Duna-part a város és a víz kapcsolatának újrafogalmazásásával valóban a miénk lesz; az autók helyett a közösségi és a gyalogos/biciklis közlekedés kerül majd előnybe. Az autóknak, motoroknak, a gyalogosoknak, babakocsisoknak – ugye, ha a kocsik nem a járdán parkolnának –, kerékpárosoknak, görkorcsolyásoknak együtt kell élniük. A Budapest Szíve kapcsán a Petőfi Sándor utcában például nem a köznyelvben elhíresült „Demszky-karók” óvják majd a gyalogjárdákat, hanem a korlátozott forgalom, s zöldfelület.
● A kedvencem egy barcelonai villamosvonal: zöld fűben halad a sín.
– Hát ezt én két éve próbálom elérni! Most újabb próbálkozásom lesz itt, a Károly körúton, ahol a Városháza-tömb építészeti pályázata is folyik. De „zöldvillamosnak” a Budai rakpart, s bizony, akár a 2-es vonala is jó lenne Pesten. Vagy az egyesé és hármasé, a gyűrűs villamosoké. Karakteresebb, szebb, mosolyra késztetőbb lenne bármelyikük. Arra gondolni sem merek, hogy mindannyiuk… Szóval egy szerethetőbb várost látok magam előtt. S ez nem utópia. Itt van a kezünkben. Mert ma – bár tudjuk Budapestről, hogy gyönyörű –, sokszor mégsem tudjuk szeretni.
● Vagy úgy vagyunk vele, mint egy rossz szerelemmel. Egyszerre imádjuk és utáljuk…
– Valóban így van. Nemrég lezajlott egy publicisztikai városvita a Népszabadságban. Nekem nagyon tetszettek Meggyesi Tamás  zárómondatai: „… ha büszkék lennénk arra, ami tényleg szép és jól sikerült, s nemcsak azt néznénk, hogy hol lehet kritizálni és becsmérelni azt, ami épül, vagyis ha hagynánk, hogy a jóérzés is eluralkodjon rajtunk, vagyis ha mernénk szeretni és óvni ezt a várost, talán minden jobban menne, és mi is jobban éreznénk magunkat…” Engem városlakóként, főépítészként is ez hajt. Egy Budapest Szíve Programot sem lehet úgy csinálni, hogy csak a turistákra gondolunk, az elsőnek, a legfontosabbnak az itt élőknek kell lenniük. Jó kifejezés a közérzet. Ez a sok-sok „magánérzetből” tevődik össze, hagy nyomot rajtunk és a város szövetén.
● Egymást érik a beruházások, az ember olykor azt érzi, nem tudja a jobb kéz, mit csinál a bal. Hadd idézzek egy másik építész-publicistát: „Ma nem az állam, a helyhatóság, vagyis a közösség, hanem a tőke építi ezt a várost – az összes várost.”
– A „Wérgida” néven publikáló szakíró kritikái, építészeti esszéi a blogjában kiválóak, elgondolkodtatóak, és igen – megfontolandóak is. A magyar főváros a rendszerváltás után a tényleges vadkapitalizmus korát élte: az egész ingatlanpiac-
szektorban hiány mutatkozott, hiány volt az iroda- és lakáspiacon, kereskedelmi-szállodaipari területen. Az ingatlanfejlesztői oldalon ugyanúgy a tömegtermelés uralkodott el, mint anno, a ’60-as években, a lakótelepek terén. A rövid távú szemlélet, a mennyiségi szempont uralkodott el, kirabolva a teret, mindannyiunkat.  Reményeim szerint az előttünk lévő időszak már a minőségről, a városkép-alakító fejlesztésekről szól. A mai beruházókat már nem csupán az izgatja, hogy hol „érdemes” befektetni, hanem a város életének a minősége is – a zöld, a levegő, a víz, a biztonság. Szóval már nem csak a műszaki infrastruktúra számít, hanem az emberi is – így a versenyképesség részévé válik mindez. Csak így fogják tudni a megépült-megépülő négyzetmétereket eladni. Mindennek is tulajdonítható az, hogy a mögöttünk lévő esztendők nagy közmegbízatásai valahogy nem tudták megalkotni a rendszerváltás utáni időszak, s immár a XXI. század igazi, emblematikus épületeit.  Sem a pesti, sem a budai „dél”, a Lágymányosi híd két oldalának negyede nem tudta teljességgel azt hozni, amilyen szerepet a város várt tőle. Az építészeti „felhozatal” – sokan úgy érzik ma – valahogy elmaradni látszik összességében a kultúra egyéb hazai területeitől. 
● Szóval: „Sztárépítészek kerestetnek!”?
– Az ING-székházat a Dózsa György úton Erich van Egeraat holland építész tervezte, de a Belvárosban, a Szerviták terén hamarosan megkezdődhet a Nagy-Britanniában élő arab tervező – nő – Zaha Hadid „buborék”-házának a megépítése. A luxemburgi Orco-csoport pedig – műemlék épületekre specializálódva – a Világörökséghez tartozó Andrássy úton tervezi és kivitelezi a Divatcsarnokot, azaz a Párisi Nagyáruházat – amely Petschacher Gusztáv tervei szerint épült 1882-ben, majd Sziklai Zsigmond 1909-ben átalakította azt – a meglévő értékekhez hozzáadva az akkori jelent és jövőt. A beruházók kezdik felismerni, a magas színvonal igenis számít, ám a tervezők – jogilag és olykor anyagilag is kiszolgáltatott helyzetük okán – gyakran bátortalanul nyúlnak a ceruházához és számítógép egeréhez, mintegy „nem merve” igazán karakterest alkotni. Hozzá kell tennem: eddig nem is nagyon voltak ilyen megbízásaik! Szerintem egy-két külföldi, úgymond, sztárépítész felkérése ezen egyhamar változtatni fog, mert a mi tervezőink – miután az „idegeneket” a hatóságok a nevük, globálisan (el)ismert New York-i, londoni, barcelonai stb. épületeik nyomán komolyabban veszik – pillanatokon belül hozni fogják formájukat, tehetségüket, kreativitásukat. Szóval az egyik presztízs segít a másikénak. Leszögezem: valóban nagyon szeretném, ha a magyar sztárépítészek – mert igenis vannak – ugyanazt a bánásmódot, bizalmat és szabadságot kapnák meg.
● Az Építészet Hónapja van, rengeteg rendezvénnyel. „Magyarosra” sikeredett az indulás – igaz, nem is itthon. Janesch Péter és csapata – a társépítész japán Kengo Kumával – a minap vehette át Madridban a svájci Holcim Fenntartható Építészetért Alapítvány nemzetközi szakmai zsűrijének első díját, az aranyérmet. Azért az épületegyüttesért, amely csupán papíron van meg, mert a beruházás – a budapesti kormányzati negyed – „likvidálódott”.
– Az alapítvány elkötelezett híve annak a hármas pillérnek, amit a jövőbemutató környezettudatosság, a társadalmi felelősségvállalás, az innovatív gazdasági hatékonyság képez le. Éppen azért kapták meg a díjat, amit mi magunk is a kiíráskor megfogalmaztunk: a fővárosban ezeket a rehabilitációs húzó projekteket olyan helyeken és olyan módon kellene megvalósítani, hogy az ott meglévő területek értékét – messze nem csupán anyagi, hanem inkább életminőségi vonatkozásában – emeljék. Ott, a Nyugati pályaudvarnál mi azt láttuk meg Janesch Péterék tervében, hogy a Terézváros és Új-Lipótváros, fővárosunk VI. és XIII. kerülete zöld felületekkel – a vasúti területen a lakosságot szolgálóan kéthektárnyi parkkal, leülő-pihenő helyekkel, gyalogos-kerékpáros tengellyel a Városligethez is kapcsolódva  – összenőjön. Nagyon örülök az aranyérmüknek, s szerintem nem lefutott dolog a beruházás, még ha majd nem is kormányzati negyedként lesz bejegyezve. Jómagam benne voltam a bírálóbizottságban, s már akkor nagyon örültem, hogy a sok átlagos tervpályázat közül egy ilyen  terv küllemében, környezetvédelmi vonatkozásaiban, a városba, a városlakók életterébe illeszkedően kiemelkedni tudott. Ezt a helyi, hatályos szabályozási terv – bármikor, bárki hozzá akar nyúlni a területhez – „tudja”, a beruházó, bármi történjék is, ezt fogja csinálni, folytatni.  Szóval szerintem a terv „nem meghalva van”, hanem csak fiókban várakozik, s belőle megfelelő alkalommal központi és helyi kormányzati, üzleti, lakossági megvalósulások is részt kaphatnak. A pályázat során ennek a „majdnem rozsdaövezetnek” az újragondolása olyan lendületet vett, amely nélküle a következő tíz évben, nagy a gyanúm, hogy nem történt volna meg.
● „Majdnem rozsdaövezet”… De a fővárosban jelentős a száma a teljesen barna zónának is. Velük mi történhet? Lehet-e  úgy fejleszteni, hogy a kecske is jól lakjon, meg a káposzta  is megmaradjon? Hogy ne legyenek agyonépítve.
– Nehezen mozdulnak ezek a területek. Merthogy hiány mutatkozik a főváros közúti és kötött pályás – így a vasúti – közlekedési kapcsolatrendszerében. Ma két terv is folyamatban van, az egyik az összvárosi, a másik az elővárosi hálózat összehangolása. Nekünk, városfejlesztőknek ebben különösen az az érdekes, hogy ma még nem látványos helyeken, ám mégis frekventált pontokon nyílik lehetőség új, kvázi városközpontok létesítésére. Így például Kelenföld nem csupán arra lesz jó, hogy Dél-Budán a pályaudvar, a busz, a villamos és a 4-es metró csomójában még egy P+R parkoló – egy „üres izé” – legyen az ingázók számára, hanem arra is, hogy új városmag épüljön meg ott, a megfelelő helyi-helyközi üzleti-szolgáltatói-kulturális-szabadidő közösségi szempontokat messzemenően figyelembe véve. Ugyanez lehet Kőbánya-Kispesten is, a repülőterek felé is nyitottan – a terület lakosságát szintúgy szolgálva. A pesti és budai Duna-part – szabadon maradva, parkokkal, sétányokkal, sport- és szabadidő-eltöltési területekkel gazdagodva – hiszen a déli és északi csücsökben az egykori ipari központok már a múltat jelentik,  szintén a „közt” fogják szolgálni. A Duna-parti látképet befolyásoló, a főváros és a Porto Investment együttműködésében megépülő, Kas Osterhuis tervezte „üvegbálna” részben a jelenlegi közraktárak helyén 2010-től már látogatható lesz, a csepeli szigetcsúcs-beruházás a főváros, a spanyol Fadesa és az érintett kerületek összehangolt fejlesztési programjában épül majd meg – ez túl nagy falat ahhoz, hogy egyetlen építési engedéllyel el lehetne intézni. Ma Budapest legszerethetőbb Duna-parti része egyébként a Kopaszi-gát környéke Dél-Budán: méghozzá azért, mert itt előbb kezdődött meg a terület rendezése, mint maga az építkezés, s hihetetlenül „elegánsan” lehet kerékpározni, fűben ülni az egyetemi és infoparki területtől délre…
● Említette a kerületek és főváros együttműködését. Igazából a magyar metropolisz rákfenéje a „főváros+23 kerület, azaz 24 dudás egy csárdában…
– Valóban sok gondot, s talán kárt is okoz az, hogy – a mi területünkön például – a Főépítészi Irodának csupán a fővárosi beruházásokban van jogosultsága minőségbeli, esztétikai kérdésekbe beleszólni, azaz valóban sok-sok kis gazda dönt a helyi valós, vagy vélt érdekeknek megfelelően. De ehhez még nyugodtan hozzávehetjük az agglomerációt is, mert Pest megye jó része szerves kötődésű a fővároshoz infrastruktúrájában, képében. E minden munkát, együttgondolkodást megnehezítő széttagoltságon egy új közmunkatanács, a Fővárosi Közmunkák Tanács tudna segíteni. Egy olyan, amilyen már a XIX. században, 1870–1918 között már létezett – méghozzá hatékonyan. Sőt a II. világháborút követő újjáépítésben is… De – ennek híján – a tervtanács hatáskörét is akár bővíteni lehetne: így például másképpen, előzetesen és koncepcionálisan, azaz közösen lehetne kezelni a fejlesztéseket, mondjuk, a budapesti, erzsébetvárosi régi zsidónegyed rehabilitálását is. Enyhébb kéz helyett – a várostörténelem érdekében – némiképp több szigorral.
● Aktív részt vállal a Szalay-Berzeviczy Attila – az Unicredit Bank vezérigazgatója, egykori vívó – által létrehívott BOM-ban, a Budapesti Olimpiai Mozgalomban.
– Valóban, teljes szívemből olimpiahívő vagyok! 2020-ban itt, a magyar fővárosban látnám legszívesebben, a Duna-partra, a világörökségi kuliszszákra, a szigetekre felfűzve az ötkarikás játékok helyszíneit, a sportolói és médiafalut. A játékok megrendezésével rettentő nagy impulzust kapna a főváros és környékének infrastruktúrája is. Még van időnk, de meg kell hozni az olimpiai törvényt. Szerintem a majdani rendezésben bízó országok, városok közt igenis érdekesek, fontosak lehetünk. Egyébként nem csak én látom így: debreceni építészhallgatók éppen a mostani Építészet Hónapja alkalmából mutatják be elképzeléseiket erről.

Gündisch Mónika

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!