Julianne Moore az egyetlen látó a vakok közt

Új filmjében, a Nobel-díjas José Saramago regényéből készült Vakságban egy orvos feleségét alakítja. Férje (Mark Ruffalo) csak úgy, mint a városlakók többsége, egy ragályos vírusfertőzés következtében megvakul. A legelőször megfertőzötteket karanténba zárják, ahova a nő követi férjét. Ő azonban nem fertőződött meg, de ezt szinte senki sem tudja. A Cannes-i Filmfesztiválon nyitófilmként szereplő Vakságról a MoviesOnline internetes filmportálnak nyilatkozott.

l Ön talált rá a filmre, vagy önt találta meg a történet?
– Egy nap valaki felhívott, „Fernando Meirelles munkát ajánlott neked a legújabb filmjében”. Mivel imádom őt, bármit elvállaltam volna vele. Munkái közül kedvenceim az Isten városa és Az elszánt diplomata, és úgy gondolom, kiemelkedő tehetség. Nem tudtam semmit a történetről, a könyvet sem olvastam előtte. Aztán én is elolvastam, utána pedig nyilvánvalóvá vált számomra, hogy őrületesen jó anyag. Fantasztikus! Így kétszeresen is jól jártam, hiszen Fernandóval dolgozhattam, egy kiváló történeten!
l Ön az egyetlen látó szereplője a filmnek. Voltak olyan pillanatok a forgatás során, amikor szíve szerint kicsit megváltoztatta volna a forgatókönyvet, és „felszabadította” volna a többi embert?
– Nem, ez nem egy hagyományos akciófilm. Nem olyan történet, amelyben a hős a végén megmenti a világot. Ez a film arról szól, hogyan viselkedünk egy katasztrófahelyzetben, és miként reagálunk ilyenkor a dolgokra. Nem hiszem, hogy például a gyilkolás képessége olyan tulajdonság, amit az ember fel akarna magában fedezni. Számomra az volt a fontos, hogy teljesen szabadjára engedjem az általam játszott nő reakcióit, egyáltalán ne korlátozzam őket, és az eredményeken néha még magam is meglepődtem.
l A nemierőszak-jelenet a könyvben és a filmben is egyaránt rendkívül felzaklató. Mennyire érezte magát kényelmetlenül, amikor forgatta?
– Nem annyira, mint hinné. A forgatás során mi egy csapattá kovácsolódtunk össze, és Fernando tökéletesen tisztában volt azzal, hogy mit és miként akar megmutatni. Így a forgatás során leginkább erre koncentráltam, no és persze a kollégák is. Ők velem dolgoznak, és nem ellenem, ez azért nem ugyanaz. Úgy értem, mindannyian csak egy szi-tuációt próbálunk eljátszani, szóval ez azért nem teljesen az, aminek látszik. Szerintem azoknak a női statisztáknak, akik nem voltak velünk végig, hanem csak azokra a bizonyos jelenetekre érkeztek, sokkal nehezebb volt. Hiszen nekik nem volt meg az a biztonságérzetük, hogy ők egy összeszokott csapatnak a tagjai, akik végig együtt vannak a forgatás során. Viszont nekem, aki dolgozott már Gaellel (Gael Garcia Bernal), nem volt ilyen félelmem. Hálás lehetek, hogy olyan kollégákkal játszhattam, akikkel szívesen voltam együtt.
l Milyen érzések kavarogtak önben, mikor ezt a jelenetet megnézte a filmben?
– Szerintem ezt a jelenetet fontos megnézni. Emlékszem Cannes-ban, hallottam olyan véleményt, hogy „ilyen nem történhet meg. Az emberek nem lesznek hirtelen erőszaktevők!” Én pedig erre azt kérdezem, hogy „te szoktál újságot olvasni? Komolyan? Mert a nemi erőszak egy háborús bűn, a hatalom bűne!” Valaki azt kérdezte tőlem, hogy „mi az alapvető különbség a nő és a férfi között?” Szerintem az, hogy a férfiak általában sokkal erősebbek a nőknél. Ez az alapvető különbség. Ha ez nem lenne, a nemi erőszak meg sem történne. Csak azért történhet meg ilyesmi, mert egyszerűen fizikailag erősebbek. Ez a bűn nap mint nap előfordul, azonban a legtöbben még mindig azt hiszik, hogy ilyesmit csak a beteg emberek csinálnak. A nemi erőszak rutinszerűen megtörténik a háborúkban, és a filmben is ezért van benne. Tudom, hogy felzaklatja az embert, ha ilyet néz, mégis nekem valahogy tetszett a jelenetben az, hogy egyáltalán nem teátrális. A csönd teszi még hátborzongatóbbá.
l Mikor a forgatókönyvet olvasta, gondolt arra, hogy ez a való életben is megtörténhetne, hogy az emberek elveszítenék a civilizációt, ha a társadalom hirtelen megvakulna?
– Nem, nem hiszek ebben, legalábbis abban, hogy ez szó szerint így történne. Hiszen, ez csak egy kitalált történet. Szerintem a lényege az, hogy az emberek felismerjék a tényt, hogy a társadalmak, a civilizációnk
közösen felépített intézmények. Szeretjük azt hinni és mondani, hogy mindenért valaki más felelős, és hogy majd valaki más fogja rendbe hozni a dolgokat. Nos, a történések a tetteink következményei, és mi mind egyetértettünk abban valamikor, hogy egy bizonyos módon fogunk viselkedni. Megállapodtunk, hogy legyenek pázsitjaink, magas épületeink, közlekedési lámpáink, és egyebek. Abban a pillanatban, amint valaki azt mondja, „én bizony nem fogom ezt megcsinálni” vagy „én ezzel nem értek egyet”, minden darabjaira hull. Csak egyetértésben tudunk helyesen élni. A történetben ezek az alapok semmisülnek meg, és a szereplőknek vissza kell térniük
a tényleges emberi kapcsolatokhoz. Ahhoz, hogy a civilizáltságot az embereknek a környezet és a közösség iránt felelős viselkedése határozza meg, és ne a kormány vagy Isten. Csak rajtunk múlik az egész.
l Elképzelhető, hogy egy ilyen erős érzelmekkel bíró film, amely az egész emberiséghez szól, megváltoztathatja egész eddigi életfilozófiáját?
– Őszintén szerencsésnek érzem magam, amiért a színészet a munkám. Szinte folyamatosan kapcsolatban vagyok ezekkel a gondolatokkal, és tudom, milyen könnyű ezeket a problémákat a szőnyeg alá söpörni. Gondoljon csak azokra az emberekre, akik hibás döntéseket hoznak, vagy boldogtalan életet élnek… Tudja, a filmek mindig ezeket az érzelmi feszültségeket próbálják feltárni, és így mi színészek is kényszerítve vagyunk arra, hogy szembe nézzünk velük. Emiatt szeretem azt hinni, hogy a hivatásom segít nekem abban, hogy továbbra is észnél legyek. Legalábbis remélem. Mert különben miért is csinálnám? A siker miatt? Az nagyon szánalmas lenne! Remélem, hogy a munkám által nyerek annyit, hogy képes legyek változni, vagy legalábbis megpróbáljam.
Fordította: Kántor Zsána

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!