Iszonyú a kísértés a rosszra?

Senki sem várhatta, hogy a politikusok egymás nyakába borulnak, de válsághelyzetekben minden magára adó nemzet kormánya és ellenzéke rendszerint képes megfelelni a „politikai elit” követelményeinek. Hogy a híres brechti mondás hat rájuk is: iszonyú a kísértés a jóra. S nem pártpolitikai táncot lejtenek a szakadék szélén.
Így tett éppen e hét elején a spanyol kormányfő és ellenzéki vezér, mintegy felújítva a legendás Moncloa-paktum szellemiségét. Három évtizede ugyanis szintén kulcstényező volt a gazdasági vészhelyzet a demokráciát éppen bevezető – és annak azonnali megingását nem óhajtó – spanyol elit számára (érdekes történelmi tény, hogy akkor ehhez annak a két politikusnak kellett átlépnie saját árnyékát, a francoista Suareznek és a kommunista Carillónak, akik a másfél millió halottat követelő polgárháború szembenálló főerőinek örökösei voltak). S csak most, tehát a pénzügyi krachhelyzeten túl jutva bírálta először Brown miniszterelnököt az eddig tudatosan visszafogott Cameron tory vezér.
Amerikában, ahonnan e globális válság kiindult, még ádáz választási kampányát is képes volt megszakítani a két elnökjelölt. S ott senki sem okoskodott, hasogatta a szőrszálakat, hogy mit keres a még csupán (a testületben tisztséget sem viselő) szenátor Obama és McCain a kabinetteremben Bush elnökkel, a kormány és a kongresszus vezetőivel latolgatni a sürgős válságkezelést. Mert mindenki felfogta, hogy milyen mély az a szakadék, amelybe hazája zuhanhat. Hogyne, a megegyezésükön alapult döntést persze annak rendje és módja szerint a törvényhozás két háza hozta meg (a képviselők csak második nekibuzdulásra, hiszen azért ott is hatott a pártpolitika). S azóta már javában vitatkozik a további – immár nyilvánvalóan az új elnök kormányára maradó – teendőkről Obama és McCain. De a rendkívüli helyzet rendkívüli döntéseket és formákat követelt.
Nálunk, a mohácsi csatát is „lelazsáló” Zápolya országában tüstént fanyalgás és gyanakvás fogadta Gyurcsány csúcsjavaslatát. Nem szólva az ötlettől rögvest ódzkodó jobboldaliakról, doktriner liberális publicisták is fennakadtak a szokatlan formán, mintha egy ilyen fórum elvenné bárkitől a döntés jogát: holott éppen sajátos, voltaképpen páratlan jellege adhat, ha úgy tetszik, lelki támaszt annak a közös – hangsúlyozzuk: mindenkire, tehát a tehetősekre is kiterjedő – áldozatvállalásnak, amely a volt jegybankelnök Surányi szerint szintén elkerülhetetlen. S hol, ha nem egy nemzeti – nem csupán pártpolitikusoknak fórumot adó – csúcson szembesíthetők azok a sokat (és többnyire demagóg módon) emlegetett emberek a helyzet súlyosságával? Hiszen a parlamenti szócsatákra sajnos már legyint a túlnyomó többség. E csúcsnak kellene újjáélesztenie a parlament lemerült akkumulátorát. 
Ehelyett sokan siettek a parlamentre árnyékot vető gyanúsítgatást áttelepíteni erre a fórumra. Hogy a parlamentben kisebbségbe került kormányfő ekként is kitörne szorult helyzetéből, az ugyan miért lenne ok a csúcs csepülésére?! Avagy inkább ne legyen a kilábalás a vészhelyzetből, ha ennek netán a gyűlölt miniszterelnök is haszonélvezője? A minél rosszabb, annál jobb elv illett Mao Ce-tunghoz, de nem egy demokrácia bármely politikusához. Vajon a magyarokat – annyi nemzeti sorstragédia után – tényleg a hírhedt „dögöljön meg a szomszéd tehene is” mentalitás vezérelné? Vagy ahogyan a multimilliárdos Demján fogalmazta, valóban addig civakodunk, amíg négyszáz forintba kerül egy euró, tehát leértékelik az országot. Mert éppen ez a tét: a pénzünk elleni spekulációs roham is erre a külvilági leértékelésre vallott. S minket egyelőre uniós és valutaalapi segélynyújtás védett meg a hasonló helyzetben csődbe kergetett országok sorsától. De vajon hajlandók-e támogatni a magyarokat majd akkor is, ha csak egy küszködő kisebbségi kormányt és ezen csupán kárörvendezni képes ellenzéket látnak?!
Némely hazai potentátunk végzetes politikai vakságára ékes példát kínált már a csúcs előtt a magát egyre nyíltabban a jobboldalra lecövekelő államfőnk, aki vélhetően megsejtette (megtudta?) mire készül – luciferi teljes tagadásra – a legnagyobb ellenzéki párt vezére. S lehangoló módon, Sólyom nem fogta fel, hogy a meghívás elutasításával voltaképpen irrelevánssá nyilvánította magát. Ő, aki nyűgnek érezte a „gyenge elnök” szerepét és tágítani próbálta jogkörét, most – az Antall-kormány államtitkárának emlékezetes kiszólásához illően – nem is kérte el a neki kiosztott lapot. Tüntetően kivonta magát a partiból, s így persze mostantól kijár neki a kibicnek szóló rámordulás: miért is érdekeljen bárkit véleménye egy radartelepítésről, ha nem is akar véleményt nyilvánítani válsághelyzetben?! A nemzeti egység állítólagos megtestesítője éppenséggel érvadut adott a jobboldal egykori házelnökének a csúcs hiábavalósága bizonyítására.
Maga Orbán pedig (Semjén szokott szekundálásával) miközben minden szavával, arckifejezésével azt próbálta értésre adni, hogy mielőbb neki kellene átadni a hatalmat, talán soha ennyire nem tette nyilvánvalóvá: miért nem tanácsos őt emelni hatalomra. Az még hagyján, hogy meghökkentően kicsinyes pártpolitikusként beszélt: elővágása a – minden, a gazdasághoz értő felszólaló szerint elkerülhetetlen – megszorítások, „az emberek kizsebelése” ellen a legrosszabb populista demagógia volt. Pontosan az, amitől éppen egy nemzeti csúcsnak kellene megóvnia a közéletet. S hiába hivatkozott a növekedés elsőbbségét sürgető nyugati jobboldalaikra: a (maguk nemében páratlan) bankmentő lépéseik nyomán az ottani politikusoknak immár valóban a recesszió megelőzése, vagy legalább enyhítése a fő gondja, ám számunkra ez sajna csak azután következhet, ha megmentettük az ország pénzügyi stabilitását. Mert kockán most az forog. A nemzetközi spekuláció igyekszik rálelni a sebezhető országokra, s most talán mégsem a vádaskodás ideje volna, s nem „kiégett kormányzásról” lamentálni, amikor stílszerűen a ház ég. Az meg egyenesen arcpirító, hogy a 2002-es jóléti intézkedéseket sietve megszavazó és azóta is minden kampányban még többet követelő, minden megszorítást elutasító párt emberei arra az euróbevezetésre célozgassanak számon kérően, amihez muszáj lett volna, és lesz is, megszorítani a képletes nadrágszíjat. Hogy ne kelljen – egy csőd esetén – már húsbavágó korlátozásokra kényszerülni. A konok ragaszkodás – pénzügyi vészhelyzetben is – az adócsökkentés varázslatához pedig azt érzékeltette, hogy Orbán is (nem egyedül) le van maradva azzal a bizonyos brosúrával. Ez nem az a pillanat, amikor el kell venni az állami bevételekből.
Összefogást a Fidesz vezére a megszorítások ellen kíván, s ezzel legfeljebb az elszánt hívei körében arathatott sikert, hiszen őt követően mindenki hallhatta a gazdaság hozzáértőinek véleményét. Ők ugyanis ebben a krízishelyzetben nem hergelni akarták „az embereket”, ellentétben azzal a politikussal, aki felelőtlenül törekszik mielőbb megkaparintani a felelős kormányzást. De ez nem is csoda, hiszen Orbán ezúttal sem habozott megpendíteni a szélsőjobb kedvenc húrjait, kárhoztatva a világválságért a csaló, hazudozó, mohó pénzembereket, mintha bizony az erejükön felül hitelre vásárló embereknek közük sem lett volna hozzá (a láncreakciót elindító amerikai házpiac megroppanásához például).  
Látható félelmében, nehogy segítse Gyurcsányt a sikeres válságmenedzseléssel kimenekülni a politikai csapdából, Orbán hangneme kiáltó kontrasztot mutatott a kormányfői konszenzuskereséssel. Amikor az emberek többségében is a jóra kísértés ereje iszonyú és helyeslik a „nemzeti minimum” gondolatát, stílszerűen az lenne a minimális követelmény, hogy egy politikus túltegye magát személyes vendetta vágyán, s korábbi tételein is. Világszerte a kapitalizmus új korszakáról beszélnek, s ehhez lázasan új recepteket keresnek, nem a régieket lobogtatják. Korára rácáfolva, Orbán az öreg tábornokokra emlékeztetett, akik az előző háború csatáit vívják. S ha valamivel, éppen ezzel – a csúcs tanúsága szerint szinte magányos – harcával segítheti hozzá gyűlölt vetélytársát a sikerhez. Talán nem is csupán ezen a fórumon.

Avar János

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!