Világszerte megszűnőben a félsz az atomenergiától

● Meglehetősen gyakorlatias és valóságérzékelő a vendégkör a balatonszemesi sportkocsmában. Szerintük – a gáz és olaj okán – „az oroszokkal nagyon jóban kell lenni, vagy el kell őket foglalni”. Na már most ez az utóbbi ez idáig csak fordítva történt meg…
– Hát, ami azt illeti, a lokális meghatározás nagyon is találó! Az utóbbi, az elfoglalás ugye kizárható, ebből adódóan marad az első verzió. Az a lehetőség, hogy Oroszországgal normális államközi, kereskedelmi, piaci együttműködés alakuljon ki, tartósan. Nem csak Magyarország számára elsősorban, hanem Európa számára is. Sőt: úgy fogalmaznék: az EU-direktívákban meg is jelenik az a fajta törekvés, hogy miután a közös Európa – az Európai Unió – erősen kitett az orosz energiaforrásoknak, külpolitikájában egy kicsit távolságot tartva az amerikai, más érdekeket tükröző külpolitikától, figyelembe veszi, hogy egyelőre, rövidebb-hosszabb távon nincs lehetőség az orosz források értelmes, racionális lecserélésére. A diverzifikáció, tehát az orosz energiaforrásoktól való részleges elszakadás, a függés enyhítése adott és kihasználandó lehetőség, s nagyon sok gazdasági gondot vet fel. Különösen a közép- és kelet-európai volt szocialista országok számára.
● „Nabucco” és/vagy „Kék”, azaz „Déli Áramlat”. Politikai  csörték folynak mellettük/ellenük. Uniós közös, az „orosz medvét” kikerülendő gázvezeték, avagy velük karöltve, továbbra is. Mostanában mintha szelídülne a vita.
– Valóban. A vita – elsősorban hazánkban – inkább politikai volt, mint gazdasági indíttatású. A Nabucco nehezen kibontakozó voltát, akadályait látva a Déli áramlat mellett is állásfoglalt a kormányzat, miközben az ellenzék – biztonsági megfontolásokból – ennek kevéssé örült. A diverzifikáció számunkra fontos, de a két vezetéket szembeállítani egymással nem helyes. Egyébiránt három vezeték terve van napirenden: a harmadik az orosz-német, amely miatt „prüszkölnek” a balti államok és Lengyelország – mert a tengeren át vezetne, s megkerülné őket. Mifelénk felelősödtek a korábbi ukrán–orosz viták „csapelzárási megoldása” nyomán azok a nézetek, miszerint az oroszok a volt KGST-országokat ismételten „becserkészni” szándékolják. Ezek elsősorban amerikai véleménynyomásra elterjedtek. A magyar kormány is kapott bizonyos feddéseket, ha „hivatalosan” nem is… Ám a héten az orosz külügyminiszter németországi látogatásán utalt arra is, hogy Ororszország a megbékélés zálogaként részt vehetne akár a Nabuccóban is. Végtére is igazuk van, hiszen a nyugattal, Európával egymásra vannak utalva. Az EU, mint az orosz szénhidrogénforrások vevője, Oroszország, mint a devizabevételekre váró szállító. S azt se felejtsük el: Oroszország azért elsősorban európai hatalom… Amúgy Moszkvát az is a megegyezés irányába tolja, hogy saját, jórészt akár több mint fél évszázados vezetékrendszerei erőteljesen felújításra szorulnának már, másrészt a kitermelés igen költséges. Európa más okokból érezheti magát kutyaszorítóban: a kiotói környezetvédelmi egyezményben foglaltak szerint a gázüzemű erőművek – sokkalta kisebb széndioxid-kibocsátók ugye, mint szén- és lignittüzelésű  társaik – erősebb, jobb pozícióba kerülhetnek. Sajnos a Nabucco hét-nyolc éve terv csupán, teljes a bizonytalansága – csúszik a megvalósítása. Gázvezeték-, csőáremelkedés sújtja, de az is kérdéses, hogy igazából honnan is kerülne évi 30 milliárd köbméternyi gáz a nagynehezen csak-csak megépülő majdani vezetékbe? Az oroszokhoz igencsak közel lévő,  képlékeny, villongó területeken lévő azerbajdzsáni, kazahsztáni gázmezőkről a friss háborún átesett Grúzián át tartó vezeték kapacitása kisebb lenne a Déli Áramlaténál, ráadásul Törökország igényt tartana a gáz egy részére. Irán is partner lehetne, ám nem igen látszódnak a Nyugattal való kapcsolatában a napsugarak… Az iraki gázbeszerzés is kétséges a „bizonytalan biztonság” miatt…  S ott van még az egykorvolt szovjet tagállam, Türkmenisztán 50 milliárd köbméternyi gázvagyona – de azt örömest venné meg az orosz állami óriás, a Gazprom is! Ez a Déli Áramlat előnye a Nabuccóval szemben: az állami cég. Így az orosz állami döntés nyilván kötelezné mindenben a Gazpromot is… Végül is: innét csak a „nagy testvéren” át lehet a gázhoz hozzájutni. De szintúgy csúszik a Déli Áramlat beruházása: 2012 helyett újabb hírek szerint csupán 2015 táján kezdi meg – részleges – működését. A projekt drágulással is számol, a Fekete-tenger alatti vezeték és a több ezer kilométernyi belső területeken áthaladó vezeték korábbi hat-hét milliárd eurós költségét ma már közel a duplájára becsülik.
● Igen, immár a 27-eket, amelyek közül csupán a régiek, a legfejlettebbek azok igazából, amelyek – úgymond – megengedhetnék maguknak a nagyon is ambiciózus „bevállalást”, miszerint 2020-ig húsz százalékkal csökkentik a klímaváltozásban és üvegházhatásban ludas CO2, azaz széndioxid-kibocsátást. De mi van velünk, az újakkal, a gyengébbekkel?
– Le kell szögezni, a diverzifikáció valóban fontos lenne, de a szép nevű Nabucco, s a Déli Áramlat megvalósítása csak nagyon-nagyon kicsiny mértékben függ Magyarország szándékai-tól, s a Nabucco, illetve a Déli Áramlat összességében nem jelent valóságos diverzifikációt. Az építése üzleti, kockázati alapon történik, az állami támogatás, befogadás segítheti ezt. Ma az egész EU gázimportjának ötöde származik orosz területekről, a többi Észak-Afrikából, északi, kontinentális termelésből.  Magyarországon a mi hazai igényünk időjárásfüggő, úgy 13-14 milliárd köbméternyi, s azért különleges a helyzet, mert az évi 11 milliárd importból cirka 9 milliárd jön kelet felől, a többi a nyugati határ felől érkezik. A belső földgáztermelés 2,5-3 milliárd köbméter. A szembenállás kerülése ezért mindenképpen fontos. Attól függően, hogy a hazai villamosenergia-termelés mire alapozódik – eddigiekben úgy harmadában földgázra –, s ha a következő évtizedekben is így lesz, akkor az összfogyasztásunk 2030-ra felmehet 17 milliárd köbméternyire. Mi azt kalkuláljuk, hogy egy erőteljes ár- és hatékonyságkövetelmény nyomán a lakossági, sőt a közületi – kórházak, iskolák, költségvetési intézmények – fogyasztás csökkenni fog. A magyar háztartásoknak egyébként a 85 százaléka be van kapcsolva a földgázszolgáltatásba – ez azt jelenti, hogy a négymillió háztartásból 3,3 millió  a vezetékes gázzal ellátott.  Csak néhány apró példa a megtakarításhoz: ha 25 fok helyett 20 fokot tartunk megfelelőnek, máris majd’ 30 százalékot tudunk megspórolni! A dráguló – bár környezetbarát – távfűtésnél is a hatékonyság elérésére kell súlyt helyezni. A kétmillió családi ház háromnegyedének ma korszerűtlen a hőszigetelése, a felhasznált – kifizetett! – energia egy része elvész, kimegy az nyílászárókon, de igaz ez a lakásokra is. Jövőre az új otthonok eladásainál kötelező már az épületenergetikai tanúsítvány.
● Az atomerőművek ellen sokan – amúgy főként laikusok, berzenkednek. Az egyik nézet: ez a „tiszta energia” a másik meg: „emberellenes, ördögi, káros, veszedelmes”.
– Pedig ha az alternatíva, ha 2011 után döntés születne egy új atomerőmű építéséről, akkor Magyarországnak nincs szüksége több földgázra. Ma a paksi atomerőmű a hazai villamosenergiaellátásunknak a 38-40 százalékát biztosítja  egymagában, 1800 megawatt kapacitással, erőteljes – s olcsó – termeléssel, egész évben mindössze egy-másfél hónap leállással. Egyébként exportálunk is áramot. Szóval a mostani legfrissebb európai törekvésekről – nem beszélve a nagyvilág, benne a majd’ milliárdos népességű India terveiről, mert most írt alá az USA-val együttműködési egyezményt az atomenergia felhasználásról – elmondható: megszűnőben a Csernobil után okkal kialakult félsz. India ugyan nem francia méretekben támaszkodik a nukleáris energiára – ott a teljes energiaigény 80 százalékos, kiugróan magas részét biztosítják az atomerőművek –, de kétségtelenül igénybe fogják venni éppen környezetvédelmi megfontolásokból az atomenergiát. Európában is újra és egyre inkább, éppen a húszszázalékos, igen magas CO2-kibocsátás visszaszorításának vállalása miatt. Már Németországban is – ahol a bezárások sorát tervezték – felmerül a meghosszabbítás, sőt új erőművek megépítésének az igénye. Ráadásul 2013 után az eddigi ingyenes széndioxid-kvóták megszűnnek  – mindez a kontinens államaira, s az Európai Unió egészére nézve versenyképességi szempontból hátrányokat jelent, mert megdrágulhat az energiatermelés. Hisz’ Amerika messze nem vállalt ennyit, sőt… Összességében szerintem az energiabiztonságot a következő években-évtizedekben a meglévő források értelmes, takarékos felhasználása, a hatékony biztosítása  teremti majd meg, különösen tüzelőanyag-oldalon.
● A megújuló energiákról egyre több szó esik. De mintha a hókuszpókusz is sok lenne körülöttük…
– Nézze, a megújuló energiák beemelése a hazai energiaellátásba eléggé bonyolultnak tűnik ma fel. Bár az EU szorgalmazza alkalmazásukat, s hamarosan az összfelhasználás 20 százalékát ebből szeretné – a biomasszán kívül nagyobb teljesítményű erőműnél szinte semmi sem jöhet számításba, legfeljebb a kisebbeknél. De nem is annyira környezetbarát, mint azt gondolják: a széndioxid-kibocsátása megvan. A biomassza felhasználása ráadásul más kétségeket is felvet: egyszerre jött az energia- és az élelmiszerár-robbanás.
Ami sokak szerint összefügg… Hiszen meglévő szántóterületekre kerülhet idegen termő növény… Az óriási állami támogatás – erre a nagy költségek miatt lenne szükség - a költségvetés jelenlegi helyzetében ugye kizárt. A vízi energia fehasználása – még egy százalék sincsen –, az ország fekvése szempontjából nem különösebben nyerő, a szélenergia ígéretes – ám nálunk a megújuló energiákból az összfelhasználásnak talán ha 12-13 százalékát lehet biztosítani. Visszatérve a szélerőművekre: velük az a baj, hogy a széljárta csatornákban hazánkban kevesebb, mint évi 1800 a szélfútta óra, egy tengerparti, magasabb fekvésű területen ennél jóval több. Sok olyan napunk van tehát, amikor nincs szél éppen, energiaigény viszont van – így meg kell duplázni a rendszert valami „hagyományossal”. Egy európai vagy regionálisan kiépülő ellátással talán más lenne a helyzet. A napenergia felhasználása is megoldható, de ez egyedi, egyéni rendszerekre épül – s ma azért még mindig a legdrágább forrás. De ennek van helye!
● Esetleg támogatni kellene!
– Igen, igen. Ám az  egész megújuló energia kérdése az állami támogatás körül forog! Szélügyben is beadtak először vagy ezer megawattnyi telepítési igényt, aztán amikor a támogatás változott, az egyharmada sem épült meg. Ma nincs arra pénz sem nálunk, sem másutt, hogy óriási közpénztámogatásokkal épüljenek meg rendszerek.
● A motorizáció korát éljük. Ami szintén a környezetre káros szénhidrogénre van alapozva, bár az ólmot, mint még károsan nehézfémet már hovatovább kizártuk. Friss hír: pár nap alatt jelentősen, 70 dollárra, tehát a felére esett a kőolaj hordónkénti ára. A világ ma ebből a nyersanyagból naponta 86 millió hordónyit tüzel el – s egy hordó az 159 litert tesz ki… Hogy látja? Eshet tovább is az ár?
– A kőolaj külön téma, s egy „normális” emberi elme számára nehezen érthető ez az árfelezés… Igaz, közben a dollár erősödött. A 140-150 dolláros ár mindenképpen spekulációs, mesterséges volt! A mostani pénzügyi válság hatására a gazdasági stagnálás az energiaigényeket vissza fogja fogni, hisz’ kisebb jövedelemből kevesebbet autózunk is majd – nem beszélve arról, hogy az autókereskedelem is harmadával esett világszerte… A gond az, hogy a – dráguló – energiahatékonysági és egyéb beruházásainkat a válság visszafogja, az olcsóbbodónak tűnő kőolaj ellenére. Amúgy, ha ötven dollár alá esne, az orosz gazdaság is komoly gondok elé nézne, az orosz gazdaságra szinte csapást mérve. Mivel az energiaárak ehhez igazodnak, kilenc hónap késleltetéssel – a tőzsdei gázolaj és tüzelőolaj átlagára a dollárral felszorozva –, a jövő év elején-közepén valószínűleg nem számíthatunk komoly gázáremelkedésre, sőt talán árcsökkenés is lesz.
● A motorizációt említettük… Sok a félkész terv, tanulmány, sőt találmány is. Mondjuk hidrogén alapon, hogy „másként” közlekedjünk, szállítsunk. Annyira erős a világon az olajlobbi, hogy ezek papíron maradnak?
– Szerintem nem az olajlobbi, hanem inkább az autóipari lobbi. A találmányok még nem „tömegszerűek”. Ábrándok, jó szándékú törekvések valóban vannak, de az a meggyőződésem, hogy amíg a körmünkre nem ég az utolsó olajcsepp kérdése, addig várhatunk még a jelenlegi rendszerben. Gondoljon bele a mintegy ötödével többet fogyasztó nagy, városi terepjárókba… A bioetanol- és hidrogénalapú üzemanyagoknak világszerte csupán óriási költséggel lehetne kiépíteni a töltőhálózatát, a motorgyártó-kapacitásokat pedig mindenestől át kellene alakítani. S ismét a válságnál vagyunk: egy ilyen világválságban aligha valószínű egy totális váltás, mégoly környezetbarátibb, olajkiváltó módon is. Szóval messze nem olyan szép a leányzó fekvése, mint azt feltételeznénk… A  szénhidrogén típusú források még jó ideig kitartanak, nálunk például Makó térségében vannak nehezen kitermelhető, nem hagyományosan feltárható készletek, amelyek akár 60-70 évre is elegendők lehetnek! S valóban komoly érdekek szólnak amellett, hogy a jelenlegi infrastruktúra fennmaradjon, az Európa által vállalt korlátozások ellenére is!
● Az ismert mondás szerint a háború komolyabb dolog annál, hogysem katonákra bízzák azt. Maga közgazdász. De a válság, a globalizált világot lehet közgazdászokra bízni?
– Nézze, én nem vagyok pénzügyes, pláne nem nemzetközi pénzügyes. „Money, money, money, the World goes around” – ugye. A pénz világa körbefonja a földkerekséget. A mai állapotok nagy tanulsága számomra, hogy nemcsak a pénzügyi világ nem tudja, hogy pontosan mi történt, de a közgazdászok nagy tömege is tanácstalan, hogy a látszólag apró-cseprőnek tűnő amerikai jelzálog-ingatlanhitelezés hozta volna magával az egészet. Szóval kiderült: keveset tudunk a valós világról, s az az önállóság, amit a pénzpiacok kaptak-elértek az elmúlt húsz évben, nem tartható. A „termékek” nem termékek, az innovációk homokra épültek. Az egész azt sugallta: nem kell termelni, anélkül is létre lehet hozni értéket. Hát nem lehet…

Gündisch Mónika

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!