Infláció

De ekkorát csodálkozni rajta mégiscsak furcsa.
Kedvenc nagybátyámtól tanultam meg, hogy a pénz nem gyűjtögetni, hanem elkölteni való, mert egyfelől az a funkciója, másfelől, ha nem mi költjük el, előbb-utóbb más fogja elkölteni (a miénket is). Kedvenc nagybátyám, egy dachaui kényszerkiküldetés után, 1949-ben vándorolt ki családostul Kanadába. Ott addig tanult és dolgozott, míg világhírű biokémikus-professzor nem vált belőle, küldte haza az IKKA-csomagokat, majd, amint lehetett a meghívóleveleket, hogy nagyanyám kiutazhasson. Ebből lett a baj. Nagyanyám mindannyiszor földúltan érkezett haza, magából kikelve mesélte, hogy imádott Tomi fia felelőtlen fráter, mert a rengeteg pénzt, amit megkeres, szinte az utolsó fillérig elutazgatja. És tényleg, Tomiéktól hol Dél-Amerikából, hol Ázsiából, hol Afrikából érkeztek a képeslapok, miközben hivatalos konferenciák révén egész Európát is bejárták.
A késő kádári korban Pestre is eljutottak, és idős nagyanyám akkor, a szűkebb család előtt kérdőre vonta fiát. Tomi meg visszakérdezett. Hogy mi lett a javakkal, amiket a falusi nyomorúságból indult szülei sok évtizedes kemény munkával megszereztek, majd féltve óvtak. Mi lett megözvegyült nagyanyám háború előtti, híres divatszalonjával? Pesti lakásával. A máriabesnyői nyaralóval. Az ékszerekkel. A ruhákkal. Nagymama értetlenkedve válaszolgatott. „Hiszen tudod! Elvették. Ellopták. Kisajátították. Államosították.” És most mid van? – kérdezte Tomi. „Albérletem – mondta nagyanyám, majd intőn fölemelte ujját. –  Meg egy kis megtakarított pénz abból, amit küldeni szoktál. És a ruháimat magam varrom!” – Mi meg utazgatunk – zárta a témát Tomi és megsimogatta anyja kezét. – Amit látunk, tapasztalunk, azt soha, senki nem tudja elvenni.
Ennyiben maradtak. Tomi azóta meghalt. Családja szűkösen él kint a recesszióban, a régen megszokott gyakori munkanélküliségben. Köszönik, jól vannak.
Ments isten a példabeszédektől. Csak mesélem, mert most eszembe jutott. Az is eszembe jut, vajon miért csak a pénz inflálódásától retten meg annyi ember. Miért nem keltett legalább fele ekkora rémületet, amint rohamosan inflálódtak szavak és eszmék, melyekről mindig elszavaltuk, mennyire fontosak. Ha máskor nem, legalább ebben a demokratikus szabadságban kelthetett volna szélesebb körű feltűnést a ráció, a hit, a humanizmus, a szolidaritás, vagy mondjuk a Tízparancsolat nevű közjavak rohamos értéktelenedése. Jó, egy kicsit dohogtunk magunkban, de azért meglepő nyugalommal néztük végig egykori párttitkárok, pártrovatvezetők, a szoc. internacionalizmus emlőin hájasra hízott írók, költők, újságírók váratlan mélymagyarosodását, régi ellenállóvá válását. Tudomásul vettük, hogyan lehet keresztekkel a nyakban, kokárdákkal a szív fölött uszítani és gyűlölködni, cigánybűnözést kiáltva feszt magyarbűnözni kicsiben és nagyban. Politikai jelszavak teljes értékvesztése ellenére számosan fektetik be ma is bizalmukat gátlástalanul szemfényvesztő pártokba és mozgalmakba. Rég lejáratódott emberek ölthetik magukra az „országmentő atyuska” jelmezét; lusta, agresszív csürhék játszhatnak rendvédő hazafiakat; a törvény, az erkölcs közröhej tárgya, az infláció is inflálódott.
Utazzunk talán. Ha nem is Afrikában, de legalább az országban. Ha nem autón, hát gyalogosan. Tévék, rádiók, szónoklatok helyett figyeljünk néha csöndesen egymásra. Hagyjuk a tőzsdét, a bankokat, a pánikot másra. Meg fogunk lepődni, hogy még mennyi mindenünk van.

R. Székely Julianna

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!