Lehetnének talán még emberek

● 1956. október 23-áját, nemzeti ünnepünket most ünnepeltük. Így-úgy. Nem együtt.
– S aki tehette, ment ki a városból is… Nem jó ez így. Méltón és méltósággal kellene a múltra emlékezni. Mi bent laktunk annak a idején a város sűrűjében, a Szentkirályi utca–Trefort utca sarkán. A rádió épületének a közelében. Lőttek, jöttek a tankok-ágyúk. Tizenhárom éves voltam, sok mindenre emlékszem. Megsebesült külföldi újságírót húztunk be a kapualjba, próbálták lefogni a vérzést a felnőttek, amíg mentőt lehetett szerezni… Sokat voltunk a pincében is. Apám ott a történelmünkről mesélt. Akkor összefogott a nemzet a megszállók ellenében. De ki tudja, mi lett volna később? Ha csak Ady: Csák Máté földjén verséből indulunk ki, a széthúzás mindig megvolt, ezzel meg vagyunk verve. Az írek meddig viaskodtak egymással még a XX. században is, merő vallási alapon? De tudták mondani, hogy elég! Minálunk miért kell kvázi vallásháborút szítani, akarnokoskodni, randalírozni? Mi mikor mondjuk ki: elég!? Azt kellene megőriznünk, megtisztítanunk – a többpárti demokráciát –, amit a rendszerváltásnál, a nemzeti kerekasztalnál megcsináltak. Jól-rosszul, de megcsináltak.
● Nem emlékszem arra, hogy rendszerváltás előtt más is lett volna, mint színésznő. Ma közéleti ember. Gyakran érzi kötelességének, valami mellett, vagy ellenében megszólalni…
– Én úgy hiszem, hogy magánemberként kell megszólalnom. Nem azért, mert – sajnos, vagy hál' istennek, ez eldöntendő – ismernek. De hát akit nem ismernek is, a szűkebb pátriájában csak ismerik… S azt gondolom, vannak olyan szituációk, történelmi helyzetek, pillanatok az életünkben – még akkor is, ha a történelmit akár olykor idézőjelbe is tehetjük –, amelyekben részt kell venni. Ez az értelmiségnek elsőrendű feladata. Eszmék, gondolatok, dolgok mellett kiállni, a véleményét elmondani. Ezért írtam alá a Magyar Demokratikus Chartát is szeptemberben, s akkor, amikor a tavaszszal a Népszavát megfenyegették, elmentem az „ellentüntetésre”, s elmondtam egy nagyon rövid kis Radnóti-verset, a Majálist. Amit 1944 tavaszán írt. S arról szól: talán az ifjúságban még van remény. Ez a vége: „…Lehetnének talán még emberek, hisz’ megvan bennük is, csak szendereg az emberséghez méltó értelem. Mondjátok hát, hogy nem reménytelen!” Nos ebben bízom magam is. Bár az ifjúság elnevelése véleményem szerint történelemformálásban eléggé hatásos eszközökkel folyik. Mert ahogy hallom, az egyetemi ifjúság is erősen jobboldali kötődésű – amit egész egyszerűen nem értek! Nem tudok megérteni… Hát koravének lettek?! Nem konzervatívok, hanem az a fajta jobboldaliak, ami egyfajta Horthy-Magyarország elvágyódást jelent. Hogy hogyan tanultak történelmet, azt nem tudom… Nem értem ezt az atavizmust őbennük! A tőlem idősebb korosztálynál még csak-csak megértem… Abban a rétegben, amely azokban az időkben kvázi „úrinőként”, polgárként élhetett – de egy jó részük nem is kívánja azt a világot vissza… Illetve, azok igen, akik minden voltak inkább, mint igazi úriemberek… Nem emlékszem, melyik írónknak tulajdonítják a következő mondást. Aki legyintett, s ennyi mondott, miután az Andrássy úton meglátta viceházmesterét vörös zászlóval masírozni a kommunisták közt ’45-ben – míg pár héttel korábban nyilas karszalagot viselt –: „kis ország vagyunk, egy csőcselékünk van.” Ettől féltem a mai fiatalokat. Hogy ne ide csatlakozzanak könnyen emészthető jelszavak nyomán. Semmilyen „oldalt”, „szemszöget” nem kéne tanítani, hanem arra biztatni őket, hogy nyissák ki a szemüket, szívüket, olvassanak sokat – innen is, onnan is. Egy idő után égbekiáltóan szembeötlik: az egyik korrektségre, tárgyilagosságra, egyensúlyra törekvő, a másik egy részéből meg durva személyeskedés, valótlanság tör elő… És járjanak könyvtárakba, nézzenek régi mozikat, híradókat. Mert korlátoltság ellen a diploma sem véd; két-három pecsétes, címeres papír sem tesz senkit automatikusan értelmiségivé.
● „Egy jó családból való úrilány” a baloldalon…
– Igen, valóban jó család volt – s ma is az – a miénk. Minden értelemben. Márta, Magda, Margit nővéreim is mind pedagógusok lettek, akárcsak szüleink; egyikük Olaszországban festőművész, másikuk Kassára ment férjhez, harmadikuk nyugdíjas tanár itthon; Mátyás öcsénk meg Balassagyarmat főépítésze. Édesanyámat a 90. évéhez közelegve is a világon minden érdekli – édesapám már sajnos nem érte meg a rendszerváltást, pedig bizonyára nagyon örült volna neki. Annak már kevésbé, hogy itt egyesek mindmáig „kommunistáznak” – pedig hol vannak már azok az emberek?! Azt hiszem, innen ered, hogy körülnéztem a világban, s azt mondtam magamnak, mint sokan mások is, hogy „na, Mari szociáldemokratának vagy mondjuk bal-liberálisnak kell lenned, mert ez az az életfelfogás, világszemlélet, társadalmi szolidaritás hordozója, ami számodra egyértelműen elfogadható”. Az én történelem-földrajz szakos gimnáziumi tanár édesapám az úgynevezett Horthy-Magyarországon szocializálódott és lett pedagógus, és ma – azt hiszem – MDF-es lenne korrekt, polgári erkölcsöket vivő emberként, de azért a szociáldemokrácia is megfelelne neki. Enyhén szólva sem rajongott az előző rendszerért, nagyon sokat küzdött – ahogy ő mondta: a „gyorstalpalós, szakérettségis” alakokkal, akiket „beültettek” iskolaigazgatóknak. Gondolom, egy tanult, művelt tanárembernek gyötrelem volt a sok „süksüközést”, ikes ige rosszul ragozást, s valószínűleg a meglévő kisebbrendűségi érzésből fakadó „taposást” tűrni… De a nyelv romlása számomra jelenvaló gond is! Ki kellene mondani, aki nem beszél helyesen, az igenis  – bunkó.
● A Magyar Tudományos Akadémia túlságosan megengedő lenne?
– Az bizony! S itt van ez az új „óvodás stílusú idegbaj”, hogy: „igazándiból”! Hallgatom a rádiót, X professzor nyilatkozik, azt mondva, hogy „igazándiból”. Megáll az ész! Egy töltelékszó, ami a dolgok kimondása helyett elmos. Meg a durvaság! Babaarcú bemondónő ül a tévékamerák előtt, közli: „Y-t kirúgták.” Most már mindenkit csak „kirúgnak”. Az, hogy elbocsátották, felmondtak neki, megszűnt a munkahelye vagy a munkaviszonya, nincs is. Hát próbáljuk már elővenni a szinonima-szótárt! Régen szalonképes ember, hivatásos beszélő nyilvánosan így meg nem szólalhatott. A stílus – mondják, s már közhely – maga az ember. De hát minden közhelynek van igazsága – nem véletlenül válik belőle közhely. Nagyon-nagyon oda kellene figyelni, hogy kitisztuljunk, hogy megtisztuljunk… Magyar hazafiként – honleányként –, mert annak tartom magam, nagyon rosszul érint, hogy eldurvult a világunk. Borzasztóan frusztrált, teli atrocitásokkal. Az utcán lévő kis magánéletünk olyan, hogy egy jobb érzésű ember legszívesebben füldugóval járna-kelne… Szeretnék itthon, a szülőhazámban – magam is – békében, nyugalomban, mosolygós arcú emberek közt élni. Jó volna, ha mindenki erre törekedne. Ha nem az volna, hogy ha az egyik Á-t mond, a másik erre villámgyorsan B-t, de olyan erővel harsogva, csak az ellenkezésért, semmit, de semmit el nem ismerve, fogadva. Ez elviselhetetlen. És mélységesen tisztelem a miniszterelnökünket, hogy még bírja. Én – szerencsére nem vagyok ilyen munkakörrel megvert ember – már rég bedobtam volna a törülközőt: „hát akkor csináljátok csak!”, és élnék nyugodtan…
● Azért a világmegváltó deszkák sem a nyugalom szigetei.  Tehetség, több évtizedes pálya mellett sem érzi, hogy szókimondása miatt hátrány éri?
– Nem. Még nem érzem. S remélem – nem is fogom. Nyílt ember vagyok, szeretem, ha más is ilyen; nem figyelem, hogy melyik kollégám melyik oldalhoz húz. Kivéve néhány esetet, ami mélyen megrendít: így az a pályatársam, akit mindig is becsültem tudása alapján, aki nem vette át a Kossuth-díját…
● Új darabot próbál az anyaszínházában. Mennyit dolgozik?
– Edward Albee: Kényes egyensúly című darabjának Ágnesét játszom; Bodolai Géza rendezi. Ő mindig valamit kitalál! Kíváncsian várom a fejleményeinket. Ráadásul a kisteremben, a Sinkovits Színpadon játsszuk majd, amit nagyon szeretek. Itt megy már évek óta egy színésznő-író, Loleh Bellon darabja is, A csütörtöki hölgyek Vándorfi László rendezésében, amelyben nagyszerűen érezzük magunkat a bőrünkben Béres Ilonával és Tordai Terivel. Hét repertoárdarabban vagyok benne, azt hiszem, eleget dolgozom. Vagyis: rengeteget. Annyit, amennyi jól is esik. Ilyen idős korban… Ha arra gondolok, hogy szegény Váradi Hédi az ötvenes éveiben halt meg, s akkor már évek óta nem játszott! Milyen nehéz lehetett ez neki… Ő is a Nemzeti Színház művésze volt. Rövid az emlékezet, de talán még ismerik. Nagyszerű színész volt… Két Moliere-darabunk is fut: a Tudós nők és a Tartuffe; meg Szabó Magda-Bereményi Géza drámája, Az ajtó, amelyben partnerem egy erős tartású művészember, Csernus Mariann. Játszom francia bohózatot, Feydeautól a Fel is út, le is utat, s Zsófit, a rongybabát az Andersenben, a „mesék meséjében”, amelynek szintén egy kolléganő-író, Balázs Ágnes a szerzője. S most éppen az sem mondhatom, hogy nincs tévézés! Alan Bennettől a  Beszélő fejeket forgattuk, ez ötször harminc perc, s novemberben kezdi sugározni a Magyar Televízió, főműsoridőben. Börcsök Enikő, Pokorny Lia, Almási Éva, Béres Ilona mellett engem is megtaláltak Bálint Andrásék. Így végre „benne leszek” színészként a tévében – nem csak mint Híradó-bejátszás… Végtére is azt szeretném, ha inkább ebben a minőségemben lehetne láthatni, hallhatni, ha olyan világot élnénk, amelyben nekem nem kéne kényszeresen megszólalni… De nem tudom kivonni magam a történések alól, ezt édesapámtól örököltem. Volt ő pestiként vidéki ingázó tanár, meg technikaoktató is általánosban… Akkor nem lehetett beszélni. Remélem: ma igen.
● „Nálatok laknak-e állatok?” – szól a Kaláka együttes régi gyermekdala. Nagy állatbarát hírében áll…
– Sándor Erzsi kolléganőmnek hallottam egyszer egy mondatát a rádióban: „amelyik kutya nem alszik ágyban – annak hazudik a gazdája!” Amikor mi a férjemmel összekerültünk, nekem volt öt kutyám. Itt még préri volt…  Meg az erdő, legfeljebb kicsi fa vagy tégla fűthető nyaralók – a mi otthonunk is ilyen volt akkoriban, a ’80-as évek közepén, ahova két, szintén talált kutyussal költöztünk ki –, ez valami rettenetes: idejártak, kidobni megunt kutyáikat az emberek. Ezek a szerencsétlen kóbor állatok valamilyen sugallat útján – én nem tudom, hogy miként kommunikálnak –, beálltak a kapunkba. Először ellenálltam, vittem ki az ételt, a vizet az erdőszélre, de aztán kaput nyitottam: „gyertek be!” Nem bántam, nem bántuk meg… Aki nem próbálta ki, nem is tudja, milyen békehozó, stresszoldó hatása van az állatoknak. Így lettek macskáink is. Kettő. S jött a nyáron a harmadik, a Balatonon, a kicsi. Ordítva-nyávogva követelte magának az életet… S akkor befogadtuk, felhoztuk Pestre. Akadnak, akik az állatbarátok szemére vetik: miért nem az emberekkel törődnek? Szerintem az, aki le tud hajolni egy kivert, eltévedt kutyához, egy tenyérnyi kismacskához, aki az eső után a csigát séta közben az útról bedobja a zöldbe, hogy ne tapossák el a kerekek, az az embertársaihoz is érzőbben és megértőbben fordul, nem mondja azt, hogy „nem ér a nevem”. Nem szeretem túlzottan a szót, hogy jótékonyság, mert valaki próbáljon meg jó, segítő lenni, ne „jótékonykodó”. Bárhol fellépek, segítek, ha hívnak. Magam – érintettként is – azonnal csatlakoztam a mellrák elleni harchoz aktivistaként. Már kezdek kikopni belőle, jönnek a fiatalok – de csak jöjjenek is! Mert sajnos egyre fiatalabb korosztályokat támad meg a kór, ami igenis gyógyítható. A szűrés, az önvizsgálat, a megértő családi háttér, a jó munkahely is segít, s nem szabad elhagyni magunkat önsajnálattal megtelve! Bocsánat, hogy magamtól idézek, de én úgy fogtam fel, mintha kivették volna a mandulámat – ami ugyan még megvan. Hát istenem, egy betegség – durr, nyisszantottak. Gyógyulni akarni kell. S nem akarok vészmadár lenni, de elszennyeződünk! Ez a kis Kárpát-medence kényes: godoljunk csak arra, hogy a romániai aranybánya szennye, mérge is ide folyt, halpusztulást okozva. Régen a téeszeknél szakemberek, mérnökök ellenőrizték a vegyszerezést, ma nemegyszer bemegyek a piacra, megveszem a retket, az uborkát, aztán itthon beleharapok, s érzem a vegyszert, mintha abba haraptam volna bele…

Gündisch Mónika

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!