Távkapcsoló

Pár százan randalíroznak, több ezren rettegnek, és aki teheti, wellnesshétvégére menekül a fővárosból – ilyen a tipikus magyar nemzeti ünnep. Két éve még én is egy vidéki üdülőből néztem a rendőrök és a súlyos károkat okozó tüntetők belvárosi kergetőzését – gondoltam vissza mindenféle nosztalgia nélkül. Tavaly már tökéletesen megelégedtem volna a rendkívüli helyszíni tudósítások helyett egy méltóságteljes operaházi dalesttel, meg néhány karcos korabeli dokumentumfilmmel az utcai „megemlékezések” közvetítése helyett. Ezek az események az idén is párhuzamosan folytak, de legalább az előbbiekből állt a tévéműsor, míg a bombagyárosok és egyéb közveszélyokozók is a helyükre kerültek: a Kékfénybe.
Az ünnepi műsornak idén már egy negédes, könnyeden fogyasztható változata is felkerült a menübe a kereskedelmi televíziók késő éjjeli időpontra csúsztatott, de azért tagadhatatlanul az ünnepre (és még hozzá szimmetrikusan) választott bemutatói alakjában. Aki elég elszánt volt, és átrágta magát a Bajos csajok tinivígjátékon és a ronggyá nézett Sztárom a páromon, avagy bátrabbak A hihetetlen család animációs szörnyszüleményen és az Anyád nyakán vígjátékmaszlagon, eljuthatott Goda Krisztina Szabadság, szerelem című nagyjátékfilmjéhez vagy az 56 csepp vér című új magyar musicalhez. Mindkét mű személyes (szerelmes) történeteken keresztül világítja meg az 56-os politikai eseményeket, ám a hangsúly inkább az előbbin van, és a történeti hűséggel szemben a produkció súlyát a szívdöglesztő férfiúk egy filmkockára jutó minél magasabb aránya adja.
Szintén az egyéni történetek felől közelítette meg 1956-ot a Filmmúzeum csatorna Privát forradalmak című alkotása, mely ugyan 2006-os, mégis akár minden évben le lehetne vetíteni, lássák csak minél többen. A film forgatókönyvíró-rendezője Krasznai János (civilben Prokopp Dóra, a Filmmúzeum, a TV Paprika és a TV Deko alapító üzletasszonyának és elragadó négygyermekes édesanyának párja), szakértője pedig Rainer M. János, az 1956-os Intézet igazgatója volt. Aki látta már a Filmmúzeum Privátfilmek vágatlanul című sorozatát, tapasztalhatta, hogy az olykor bájosan civil emlékgyűjtők, olykor majdnem profi magánhíradósok szupernyolcas felvételei milyen varázslatos kordokumentumokként jelenítik meg mindazt, amit csak családi legendáriumok őriznek. Ennek oka, hogy épp olyan korról szólnak, melyről a hivatalos híradások gyökeresen eltérően számoltak be, és amelyben nem ritkán vadásztak az efféle privátfilmek készítőire. Mivel akár az életük, vagy a családjuké is múlhatott volna ezen, sokszor maguk pusztították el tényfeltáró tekercseiket, még a Magyar Nemzeti Filmarchívumban sincs egyetlen 56-os amatőr film. Ménkű nehéz lehetett ebből műsort készíteni, de sikerült felkutatni néhány évtizedekig rejtegetett szalagot, melyekből pár interjúval meg némi történelmi kitekintéssel kibélelve épp kitelt egy 45 perces dokumentumfilm.
Vidám családi összejöveteleket, önfeledten játszó kisgyermekeket, meghitten táncoló fiatal párokat láttam, miközben az 1956-ról szóló belső filmem valami egész másról szólt volna, Molotov-koktélt dobáló gyerekekről, tankokról, utcai csatatérről. Aztán elgondolkodtam, igaz is, az élet többnyire akkoriban sem szólt másról, mint most. A narrátor szerint az emberek akkor is pont olyanok voltak, mint most – házasodtak, fociztak, néha még tüntettek is, kirakatokat zúztak, autókat borogattak –, csak épp nem volt mobiltelefon, közvetítőkocsi meg digitális kamerák. A forradalom meg olyan volt, mint „egy nagy gyaloglófesztivál”, mert aki mindent látni akart, napi 30-40 kilométert is kellett rója a várost.
Mégiscsak volt valami vérfagyasztó ezekben a hétköznapokban. Az életigenlő, néha már groteszkbe hajló képsorokhoz – Adenauer May Károly-osan, indián tolldíszben szívta a békepipát, Arthur Miller elvette az isteni Marylint, megjelent a piacon a Barbie baba – a narrátor hozzátette a bemutathatatlant. Hogy például Czigány György, a jeles zongoraművész a munkatáborból tönkrement ízületekkel szabadulván bárzongoristaként próbált megélni. A dokumentumfilm végén Magai András amatőrfilmes mesélt a Batthány-örökmécses mellett a halott kislányát ölében tartó anyáról, aki inkább felszállt a halottas teherautóra, de nem engedte el gyermekét. Magai ezt nem akarta rögzíteni, kegyeletsértőnek érezte, de soha nem tudja felejteni – sírta el magát. Azóta azon gondolkodom, hogy a történelem vajon mennyiben az a tárgyiasult, tényszerű tudomány, amit világ életemben tanultam, nem inkább olyan privát forradalmak összessége, amelyek sosem fognak bekerülni a történelemkönyvekbe? Bálint Orsolya

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!