Semmi más, csak félelem

A Lapkiadó Vállalat egykori vezérigazgatójához, a MÚOSZ korábbi vezetőjéhez, az ’56-os megtorlás éveiben a sajtó és az irodalmi élet felügyeletére és nyilván a renitensek megfékezésére kinevezett kormánybiztoshoz nem lehetett sok közöm, nem tartoztam szűkebb baráti köréhez, nála húsz évvel fiatalabb és közvetve beosztottja lévén, inkább a nagyfőnököt láttam benne. De nem lehetett róla nem tudni, hiszen a hetvenes–nyolcvanas évek körül már legendák övezték személyét. Azt beszélték róla, hogy mindig mindenkinek megpróbált segíteni, még azokban a nehéz időkben is, a forradalom leverése után. Ideológiai elkötelezettségéhez föltehetően semmilyen kétség nem férhetett, azért kaphatta meg a bizalmi posztot, de attól a párttól, amely ilyen állással ajándékozta meg, nem egyszer, nem kétszer védte meg akkor is, később is a támadásoknak kitett újságírókat. Miután kiadói igazgató lett, az egykori New York-palotában nyílt titok volt, hogy a „Norbert mindent elintéz”, s miközben „alattvalóinak” népes hada nyüzsgött körülötte, volt türelme és ideje arra, hogy bárkivel szóba álljon. Már ezekben az időkben is megpróbált gazdálkodni, a rossz nyelvek szerint fél lábbal mindig a börtön kapujában állt, ami azért nyilvánvaló túlzás, de érzékelteti a személye körül kialakult mítoszt.
De végül miért is különös nekem e halálhír, éppen most? Mert egyszer éppen egy halállal kapcsolatban kopogtam be „Siklósi elvtárshoz” – hogy is hívhattuk volna másként 1986-ban? Anyám eltávozásakor édesapám nagyon szerette volna, hogy a Farkasréti temetőben kapjon drága halottunk végső nyughelyet, merthogy az összes többi rokon ott alussza örök álmát. Igen ám, de pesti lakosok voltunk világéletünkben, így nekünk a budai sírkert nem „járt” volna. Mit tegyek? Bejelentkeztem hozzá, akkor már csaknem húsz éve voltam a pályán, s egyfolytában az egykori Magyar Nemzetnél, s elmotyogtam a kérést. Barátságosan, de a szomorú alkalomhoz illőn fogadva a kérést, azonnal segítséget ígért. S szavát meg is tartotta. A rá zúduló kérések elsöprő többsége, gondolom, egészen más természetű volt – állás, lakás, kocsi, miegymás –, s ahogy hallottam, mindig igyekezett segíteni. Akár a forradalom leverését követő gyászos időszakban, akár a puhuló vagy netán ideig-óráig keményedő Kádár-rendszer évtizedeiben embersége és találékonysága, veleszületett menedzsertehetsége rendre fölülkerekedett az ideológiai megkötöttségeken. Szinte egyszemélyes intézménnyé válva távozott a kiadó éléről, s bizonyos vagyok abban, hogy bármilyen összefüggésben essék is szó róla, empátiájára, segítőkészségére mindahányan emlékezni fogunk, akik valamilyen kapcsolatban álltunk vele.
A halottak napjának éppen az élet ad értelmet, a tovatűnt évtizedekbe visszapárálló emlékezés persze nem korlátozódhat egy napra, de rendjén van az, hogy legyen egyetlen nap, amelyet intézményesítetten is azoknak szentelünk, akik már elmentek közülünk. Olykor iszonyú halálokkal: a minap Máramarosszigeten hallottam egy tizenhat éves lányról, aki a ma is álló, elképesztően ízléstelen panelház tizedik emeletéről zuhant ki csaknem három évtizeddel ezelőtt. Osztálytársai hónapokig rettegtek, lappangó félelmek és kétségek gyötörték őket, mert a szóbeszéd szerint megkörnyékezte a csinos kamaszlányt egy magas rangú Securitate-ügynök, s ellenállása miatt következhetett be a korántsem véletlen baleset. Vagy ott vannak a sortüzek ártatlan áldozatai: két hete Temesvárott ott állhattam a református templom és lelkészi hivatal előtt, ahonnan 1989-ben – miként a magyar, román és német nyelvű emléktábla fogalmaz –, a diktatúrát megdöntő forradalom elindult. S néhány lépéssel odébb – magyarázta Szekernyés János újságíró kolléga, akinek a kis ujjában van a város történelme – különben sokat vitatott emlékmű örökíti meg az áldozatok emlékét. A fegyvertelen áldozatokét, akiket a gyilkos sortüzek küldtek a halálba. Nem is olyan régen derült ki, hogy nem a katonaság, hanem a szekusok, a rettegett titkosszolgálatiak lőttek. S ha már rettenetes halál, akkor ott a székely parasztvezér iszonyú megkínzatásának temesvári emléke. Máig viták folynak a Béga partján, pontosan hol is volt a tüzes trón. Valószínűleg nem abban a szép parkban, ahol a szomorú sorsát talán már előrelátó, teljes katonai vértezetben tűnődő Dózsa életnagyságú szobra áll – Szobotka András alkotása –, hanem sokak szerint ott, ahol a kis Mária-oltár található, bár akad olyan Temesvár-szakértő, aki ezt is vitatja. Bárhogy legyen is, emléktábla ad hírt Dózsa György „kegyetlen haláláról” azon a helyen, amely „Isten anyjának, a … védőasszo-
nyának” van szentelve. Így kipontozottan: korábban a táblát elfödték, befuttatták mindenféle növénnyel, csakhogy a magyar szöveget senki se lássa, s még a „magyar” szót is kivésték a kőtáblából. Mára a kipontozás őrzi a pusztító métely emlékét, s remélhetően a történelemkönyvekbe szorulnak vissza a sovén indulatok. Halottaink halála maga a történelem: ilyentájt mindig eszembe jutnak a gyorsan megásott sírok a VII. kerületi Lövölde téren. A felkelés néhány áldozatát azon a köztéren földelték el, ahol utóbb, szülők és nagyszülők hintáztatták – és hintáztatják mind a mai napig – gyermeküket, unokájukat. A forradalomra emlékezve idén is elgondolkoztam azon, hogy október 23-a körül a visszatekintések jelentős része már a tragédiával foglalkozott, a szovjetek második bejövetelével, a bukással és a megtorlással. Mintha a szép őszi nap kaotikus, de mindent elsöprő diadalmas ereje, a diktatúrát megroppantó egységes akarat – amely a huszadik század Magyarországában egyedüliként bizonyult globális mércével mérten is történelemformáló erőnek – valahogyan elsikkadna, háttérbe szorulna az utána bekövetkezett tragikus fordulat árnyékában.
De ez már inkább a történészekre tartozik, s a bukást, a tragédiát előtérbe toló kollektív tudat ezúttal mintha eltérne egyéni szokásrendünktől: magánvilágunkban éppenséggel szeretünk gyorsan napirendre térni halálaink fölött. Érthetően, hiszen a közhelyek voltaképpen igazak: az „élők itt maradnak”, „az élet tovább megy”, „nyugodjanak békében, de mi itt vagyunk”, szoktuk volt mondogatni; s hogy egészen profán legyek, az ismerős temetői kertészt idézem, aki valahogy így fogalmazott: „Tudja, uram, a pénzre az élőknek nagyobb szükségük van”, vagyis mostanság kevesebb megrendelést kap. Csakhogy mi, a még élők hiába is próbálnánk emlékezetünkből kitörölni szeretteink távozását. A felejtés sem feledtetheti, hogy ők már túl vannak azon, aminek mi elébe nézünk: „Mindig előzd meg a búcsút, mintha a multad/ volna, akár ez a tél, mely messze-siet./ Mert jöhet egy tél s végtelen télbe borulhat,/ mindent áttelel és túléli majd a szíved” – írta Rilke, s tudjuk, a tél vagy a tavasz, s minden túlél majd bennünket. Mégis mennyire szerencsések vagyunk, hiszen nem ártatlanul ledobva a tizedikről, nem gyalázatos sortüzek által közelít felénk a nemlét, nem a megsemmisítő táborokban, s nem a háborús vérzivatarok katonájaként nézünk szembe a pusztulással, amely ránk méretik a Természet, a Sors és/vagy Isten rendelése folytán. De ránk méretik, efelől nem lehet kétségünk, s tőlem távol áll a „meghalni könnyű, élni nehéz” felületes bölcsessége. A mélyen hívő Reményik Sándor soraival értek inkább egyet, aki zengedezhetett volna győzelmi éneket, de a végső borzadások idején csak félt: „Nem voltam semmi más, csak félelem”, írta volt. A rekviemeket hallgatva, s a hozzánk legközelebb állók felé a szeretet hídján átpillantva a túlsó partra, beleremeghetünk ebbe a félelembe, de a halottak napja segít rajtunk.
Ismét tudatára ébredünk annak, hogy ők már „túlélték” azt, amit mi még nem. Szeretteink holtukban is biztatnak.

Martin József

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!