Kommentár

Hiába mondta pénteki sajtóértekezletén kétszer is Barack Obama, hogy Amerikának csak egy elnöke van, s ő majd csak január 20-ától veszi át a hatalmat, a megválasztását túlnyomó lelkesedéssel fogadó külvilág máris úgy próbálja kezelni őt, mintha már rajta lenne keze a kormányrúdon. Van abban valami ironikus, hogy miközben a kampány során annyit beszéltek a 21. század követelményeiről, ami nyilvánvalóan a fiatalabb elnökjelöltnek kedvezett, az amerikai hatalomváltás alkotmányos szabályait a 18. században rögzítették, s csupán annyiban módosították nyolc évtizede, hogy immár nem a korábban megszokott március 6-án, hanem január 20-án teheti le esküjét az előző november első hétfője utáni kedden megválasztott új elnök… Ha meggondoljuk, hogy a pragmatikus briteknél a csütörtökön választást vesztő kormányfő helyére, a Downing Street 10-be már másnap beköltözik az utód, aki szombaton a királynőtől át is veszi felhatalmazását, akkor még groteszkebb e két és fél hónapos „holt időszak”.
Hiszen mondhat jogkövetően Obama bármit, a világot már az ő véleménye érdekli, s nem a Fehér Ház „béna kacsa” lakójáé. S lévén Bush népszerűsége a mélyponton (a polgárháborút „kirobbantó” Buchanan után a második legrosszabbnak tekintett elnök), ez a szokott átmenetnél is zavaróbb. A héten világcsúcsot tartanak Washingtonban a pénzügyi válságról a legbefolyásosabb hatalmak, s persze minden részt vevő elsősorban Obamával szeretne beszélni, ha formálisan nem vesz is részt a tanácskozáson, hiszen még nem elnök. Ám Obama maga is érzi, hogy egy világválságban nehezen tartható a hagyományos normák: el is kezdte telefonon hívogatni a külvilági vezetőket. A nyáron megrótták „túl államfőire” sikerült külföldi körútjáért, ám ez nyilván mit sem zavarja azokat, élükön az EU-vezetőket, akikkel akkor tárgyalt, s akik most is már vele egyengetnék a sürgető pénzügyi reformlépéseket. Hogy Bushnak viszont ezt jószerivel „kötelező” megtennie, az szintén nyilvánvaló.
Már csak azért is, mert Obama keddi győzelmének aránya jóval inkább a Bush-politika, mint McCain személyének elutasítása. Az amerikai és a világsajtó nem győz álmélkodni a tetemes különbségen, amennyivel az első fekete politikus megnyerte az elnökválasztást. S noha a demokrata jelöltre (miként 1964., vagyis Johnson óta mindig) most is csupán a többségi fehérek kisebbsége szavazott, voltaképpen kapott annyi voksot tőlük, mint Clinton, és többet, mint négy éve Kerry. S ahogy Clintont is a nők választották meg, Obamára is a „gyengébb nem” 56 százaléka szavazott, a férfiaknál döntetlen lett. A 45 éven aluliaknál és kivált a huszonéveseknél is Obama volt a nyerő, McCainnek csak a hatvannál idősebb korosztály adott többséget. Vagyis a fekete elnök a fiatalabb Amerika elnöke is.
Zajlik a vita arról, mekkora is Obama politikai mandátuma, s mennyire fordult kedden balra Amerika. Ez is kicsit ironikus, hiszen a Fehér Házba döntetlennel (és bírói segítséggel) bejutó Bush mit sem törődött többsége hiányával, s a centrista kampányígéreteit sutba dobva, ultrakonzervatív politizálásba kezdett. Obama vélhetően nem próbálja – a két házban megnövekedett demokrata fölény ellenére sem – túl messzire lendíteni az ingát a másik irányban: győzelmi beszédében is hangot kapott a kétpárti megoldások, a válsághelyzetben még inkább nélkülözhetetlen nemzeti konszenzus igénye.  A körötte feltűnt „Clinton-kori” szakemberek is jelzik, hogy tisztában van e Bush előtti korszak sikereit biztosító centrista megoldások előnyeivel, s aligha tekinthető olyan ideológiailag „megszállottnak”, akinek ellenfelei próbálták beállítani – hiába. Hogy viszont az új konszenzus „balrább” lesz, mint volt a kilencvenes években, az a válság okainak és tanulságainak köszönhető. Talán tényleg számíthatunk „új New Dealre”, a kapitalizmus újabb megreformálására, s minimum a bukott neokonzervatív (neoliberális) dogmák kihajítására. S erre talán január 20-ig sem kell várnia a világnak. A. J.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!