A gyerekek figyelnek

S ő, a jobboldali méltatja akként Obama győzelmét, hogy mekkora örömmel látta egy régi válaszfal leomlását, mert „a gyerekek figyelnek”, s végre – annyi riasztó televíziós látvány, cinizmus és vulgaritás után – a jót láthatják Amerikában. Ehhez csak adalék, hogy Noonan elmondja: az ily módon neki, az ellendrukkernek is „nagyszerű éjszaka” után „még mindig nem találkoztam olyan konzervatívval, republikánussal vagy McCain-szavazóval, aki ne lett volna tisztában ezzel és akit ne hatott volna meg a választás eme aspektusa”.
Hiszen azon a nagyszerű éjszakán Amerika-szerte ujjongtak az utcákon a tegnapi gyerekek, akik felnőve szintén figyeltek, s már mást láthattak, mint a korábbi nemzedékek. Amióta Martin Luther King szónoklatai és Lyndon Johnson elnök politikai ügyessége – száz évvel a rabszolgák felszabadítása után – végre a polgári (szavazási) egyenlőséget is biztosította az afrikai-amerikaiaknak, azóta az amerikai társadalom elitje tudatosan és módszeresen új normákra okította a figyelő gyerekeket, immár a harmadik nemzedéket. Hollywood fekete-fehérré tette a színes tévé világát: filmek sorozatok ezreiben partnerei egymásnak kisebbségiek és többségiek. A hajdan fajüldöző Dél politikusai ma az afroamerikaiak voksáért versengenek. A média és a közélet pedig igenis megköveteli azt a bizonyos „politikai korrektséget”, vagyis szalonképtelenné teszi a rasszistákat, antiszemitákat, homofóbokat. Kik persze ma is akadnak szép számmal, de kiszorulva a perifériára. S mindenki kivett egy téglát, demokrata és republikánus elnök a kedden végleg leomlott falból (Bush sem attól lett oly népszerűtlen, hogy afrikai-amerikai külügyminiszterei voltak). A gyerekek láthatták, hogy mennyire megváltozott Amerika. Ahogyan a vereségét elfogadó beszédében McCain mondta: „egy évszázaddal ezelőtt sokak fogadták megbotránkozással, hogy Theodore Roosevelt elnök meghívta vacsorára a Fehér Házba Booker T. Washingtont” (korának legismertebb néger vezetőjét). Jövő januártól egy afrikai-amerikai küldi a vacsorameghívókat a Fehér Házba. S ennek a választások vesztese is képes volt örülni!
Jómagam meg azt tapasztalom örömmel, hogy nálunk mekkora hatást tett ez a kedd éjszakai McCain-beszéd. S hogy vágyakozó sóhajjal emlegetjük. Mert több volt benne a megszokott udvariasságnál, az amerikai választási vesztesektől minden szinten elvárt nagyvonalúságnál. Mintha McCain fejében is az járt volna, hogy „a gyerekek figyelnek”. S neki az elmúlt évtized – sok amerikait megriasztóan ádáz – politikai csatározásai (a Clinton elleni elnökper, a Bush–Gore vokscsata Floridáért, egyre kíméletlenebb kampánymódszerek) után látványos példát kellett adnia a ma gyerekeinek arról, hogy a választási vádaskodások ellenére ő olyan új elnöknek gratulál, aki hozzá hasonlóan szereti hazáját. S mondta ezt annak a háborús hősnek a hitelességével, akinek a hazáért hozott áldozatait vetélytársa méltatta szintén a szokottnál melegebb szavakkal. S tette ezt abból a megfontolásból, hogy miután a nép többsége nem őt, hanem a másikat választotta, immár közösen és az új elnök mögé állva kell „helyreállítanunk prosperitásunkat, megvédenünk biztonságunkat egy veszélyes világban és egy erősebb, jobb országot kell hagynunk gyermekeinkre és unokáinkra, mint amilyent mi örököltünk”. Ennek tudatában kívánt McCain sok szerencsét „annak az embernek, aki eddig ellenfelem volt és ezután az elnököm lesz”. A mindannyiunké, tehát az enyém is! Hogy nem sokkal később Obama fel is sorolja, ki mindenkié: „fiatalok és öregek, gazdagok és szegények, demokraták és republikánusok, feketék, fehérek, latinók, ázsiaiak, ősamerikaiak, melegek, heteroszexuálisok, fogyatékosok és ép testűek”, akik így együtt döntöttek, s ettől ez az Egyesült Államok. Győztes és vesztes láthatóan egyaránt tisztában van a választási harc lezajlása utáni nemzeti egység sorsdöntő voltának – a nemzeti válsághelyzetben.
De hát hogyan is jutott volna eszébe az amerikai jobboldali elnökjelöltnek, miután kevesebb szavazatot kapott, hogy „a haza nem lehet ellenzékben”?! Hiszen McCain gondolt a figyelő gyerekekre. Mi pedig gondoljunk arra, mit láthattak az elmúlt két évtizedben a mi gyerekeink, s mit láthatnak mostanság. A „pofon nélküli” békés rendszerváltás óta a felnőtt társadalom mind rosszabb példákkal rontja el a saját gyerekeit. Közéleti küzdelmeink egyre ádázabbak, ahogyan az amerikaiak mondanák, a mi politikai erőink „nem ejtenek foglyot”. Ahogyan a huszadik század, nagyobb dicsőségére, felfedezte (a polgári lakosságot hovatovább fő célponttá tevő) totális háborút, a mi politikai harcaink is totálissá váltak. S aki csak belepillant a jobboldal médiájába, elszörnyedve az ott naponta megjelenő cikkek hangnemétől, az aligha méri egyenlően az ezért való felelősséget. A mérvadó baloldali sajtóban soha senki nem gyalázta, gyalázhatta olyan stílusban a túloldal vezetői, amint azt a jobboldali hangadók teszik. Mintha csak külön díjaznák azon a térfélen, ki képes vaskosabbat odavágni.
S pontosan az ilyenkor, e mindenkire ható amerikai mintaadás láttán lehetünk tisztában a két tábor vezéreinek felelősségével. Vajon mikor szólt rá a jobboldal vezére úgy, ahogyan McCain tette kedden is, korábbi választási gyűlésén is a fő ellenlábasát gyalázókra? Hogyne, az amerikai internetes honlapokat is elárasztották szélsőséges acsargások, Obamát is elmondták mindennek, ám teszem azt a rá kétségtelenül kínos árnyékot vető volt tiszteletesének Amerikát szidalmazó videóra vett tirádáit legfeljebb csak néhány elkeseredett helyi republikánus kör tette kampánytémává: McCain nyilvánvalóan nem akarta, hiszen ez óhatatlanul a „faji kártya” kijátszását jelentette volna. Pedig voltak ilyen húzások még a közelmúlt amerikai közéletében is, nemrég halt meg az a szélsőjobboldali Helms szenátor, aki nyíltan rasszista kampányreklámmal érte el egyik újraválasztását. Ám az ott is kedvtelve szidott elit már jó ideje tudatosan „ez ellen dolgozik”. Amikor egy szélsőjobboldali politikus antiszemita kijelentéseket tett, a jobboldal egyik szellemi vezére hetilapjának egész számát(!) szentelte az elemzésnek, hogy aztán arra a következtetésre jusson: „legnagyobb sajnálatomra nem tudom felmenteni az antiszemitizmus vádja alól”. Nálunk egy – különben összehasonlíthatatlanul nyíltabban zsidózó – publicistának viszont baráti mosolyok jártak a vezéri körben.
S mikor szólnak rá a szélsőjobb egyre vadabbul cigányozóira onnan, ahonnan ennek netán lenne valami foganatja, ha másutt nem, a figyelő gyerekeknél: a jobboldal mérvadó köreiből. Lamentálhatunk mi itt a balliberális oldalon amennyit csak tudunk, igazi – ha úgy tetszik, az Amerikát megváltoztatóhoz fogható – hatása csakis annak lehet, amit a jobboldal vezérei mondanak, ha képesek lennének rá. Sajnos úgy fest, belekergették magukat egy ördögi körbe, rabjai lettek a saját propagandájuknak. Vezérük a jobboldali médiában vizionált „új diktatúra” szélmalmai ellen vívja Don Quijote-i harcát, s Sancho Panzái lihegve követik. A tiszteletre méltóan sokgyerekes politikusok mintha mit sem törődnének azzal, mire okítják – egy háborúhoz, nem demokratikus küzdelemhez illő – egyre gorombább megnyilatkozásaikkal a figyelő gyerekeket. Ha legalább arra gondolnának, amiről egy amerikai kollégájuk sohasem feledkezik el: a gyűlölettel szidalmazott ellenfélnek (ellenségnek?) is vannak-voltak szavazói, s netán lehetnek is. Minden felmérés eddig azt bizonyította, hogy a társadalomnak csupán kisebbsége „vevő” erre a stílusra. Igaz, sajnos közben felnőnek a figyelő gyerekek, s ki tudja, ennek láttán-hallatán közülük hány szaporítja majd e vevők számát. Az amerikai jobboldal elnökjelöltje (és amint látható publicistája is) tisztában volt történelmi felelősségével. És a magyar jobboldalé?!

Avar János

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!