Az október 22-i Nap-keltében Orosz József beszélgetett Hodosán
Rózsával, aki többek között azoknak az embereknek (tömegeknek!) a
felelősségét firtatta, akik 1957. május elsején a Hősök terén Kádár
János beszédét hallgatták, nagy lelkesedéssel.
Elgondolkodtam ezen a tényen. Én akkor, 19 éves voltam, s azt a nagygyűlést csak a híradókban láttam. Így a mostani fejemmel próbálom megérteni azokat, akik ott voltak. Valószínűleg az motiválta őket, hogy rájöttek: „Rákosi pajtás” nem tér vissza! Ehhez át kellett élni az 1945-től 1956-ig terjedő időszakot. Mindenki bízott abban, hogy most már csak jobb jöhet. Akkor még senki sem tudott a megtorlásokról. Az egyszerű (megalkuvó?) emberek élni akartak. Végre! Élni, dolgozni, szeretni, építeni – hiszen még alig heverték ki a háború borzalmait.
Az „emberek” nem szeretik a háborúskodást, akkor sem szerették. Tudok olyan családról, amelyik három fiút veszített el. Gondoljunk bele! Akinek van gyermeke, átérzi ezt?!
Ezek csak az én szerény gondolataim. Javaslom azoknak, akik akkor még nem éltek, próbálják beleképzelni magukat abba az élethelyzetbe, amikor nem gumilövedékkel, hanem éles, szörnyű fegyverekkel lőnek!
Csernus Jánosné, Budaörs
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!