A cipőfelsőrésztől a médiáig

Bárki legyen is ennek felelőse – egyes feltételezések szerint akár politikusi magánakcióról is szó lehet –, a politikai elitnek tudnia kell, hogy az új médiatörvénynek még a parlamenti megmérettetés előtti elbukása csak növeli a kiábrándultságot, és újólag megkérdőjelezi, jól sáfárkodnak-e a rájuk bízott hatalommal azok, akiknek a tekintélyes szakmai elit és a már eddig elvégzett alapos háttérmunka ismeretében kellett volna és kellene új törvényt alkotniuk. Nem ez történt, hanem éppen az ellenkezője, szinte puccsszerűen dobtak be a kodifikációs folyamat mélyvizébe egy tervezetet, amely – a korábbi szakmai elgondolásoktól eltérően és az 1996-os Médiatörvény tanulságait figyelmen kívül hagyva – teljesen átpolitizált, igen erőteljes jogosítványokkal rendelkező Médiahatóságot hozott volna létre. Nem csak zsurnaliszták, hanem megfontolt kutatók is gondolatrendőrséget emlegettek, és jó okkal, hiszen a tervezet még büntetőjogi eszközökkel is fölruházta volna a mai ORTT (Országos Rádió és Televízió Testület) helyébe lépő új hatóságot. Ez mellesleg alaptörvényünkkel is ellentétes, hiszen a sajtó szabadsága alkotmányos alapjogaink közé tartozik. Az idevágó paragrafus föltehetően végképpen elsüllyed, hála az egyöntetű fölhördülésnek, de nemcsak ez a baj a pártok médiakoriferusai által összeállított dokumentummal. Sarkady Ildikó médiajogász, volt kormánybiztos arra hívta föl a figyelmemet, hogy a 76-ik paragrafus a  tulajdonszerzési tiltások és korlátok fölsorolásával lényegében ellehetetleníti a versenyt, ráadásul a Médiahatóság szabná meg azt, hogy melyik intézmény nevezhető „jelentős médiapiaci erővel rendelkező” médiaszolgáltatónak. A tervezet szövege alapján olyan benyomásunk alakulhat ki, hogy a cipőfelsőrész-készítéshez hasonlóan viselkedik a médiapiac. Vagyis minél többet adsz el, annál több az árbevételed, következésképpen annál nagyobb a befolyásod, a hatalmad. Csakhogy a média esetében a gazdasági erő és a véleménybefolyásolás nem föltétlenül arányos, tudunk rá példát – nem egyet, nem kettőt –, hogy viszonylag kis példányszámú lap vagy nem túl nagy tőkeerejű televíziós társaság kézzelfogható nagyságánál jóval nagyobb mértékű befolyást gyakorol a közönségre.
Amely a digitalizáció korában jó és hosszú távon is érvényes szabályozást érdemelne; ez a tervezet azonban ellentétes a nemzetközi trendekkel, ilyen mértékű központi-centralizáló irányítás nem létezik a mai európai polgári demokráciákban. A közhatalomnak ugyanis – elég csak a német Alkotmánybíróság egy határozatát ismerni – nem feladata a cenzúramentes sajtó irányítása, és a szabad tömegtájékoztatás elengedhetetlen eleme a modern demokráciának. Vagyis itt nem csak, sőt nem is elsősorban az újságírókról, hanem a médiáról mint intézményrendszerről van szó, amelyre még fokozottabban érvényes az, amit jó két évszázaddal ezelőtt Thomas Jefferson még csak a sajtóra tudhatott mondani. Az Egyesült Államok harmadik elnöke, a függetlenség megszületése körül azt fejtegette, ha választania kellene, hogy kormányunk legyen-e újságok nélkül, vagy újságok – kormány nélkül, akkor egy pillanatig sem habozna ez utóbbit választani.
Persze nincs ilyen választási kényszer, nekünk mindkettő kell, de úgy fest, hogy a médiatörvény sokkal komolyabb dolog annál semhogy a pártok médiapolitikusaira lehessen bízni.

Martin József

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!