Fáj az állam

 Mit nekik a pénzügyi univerzumot alapjaiban szétrázó, a világgazdaságot hosszú recesszióval kecsegtető történelmi fiaskó, nem érdekes. Váltig elvetve a szabályozatlan és csalárd önzés mindenfajta regulációját, azt állítják,  hogy ezzel a szocialista „fenevadat” akarnák visszacsempészni az állami szerepvállalást sürgetők. Ifjabb Bush elnök, akit hazájában a valaha élt második legrosszabb elnöknek tartanak, azt a bölcsességet tette közkinccsé a minap, hogy nem több kormányzásra van szükség, hanem okosabbra. Hogyne, kétségkívül arra is. Csak hát neki nyolc éve volt, hogy bebizonyítsa ezt. A jelek szerint nemigen sikerült.     
Szegény Lord Keynes eközben pedig forog a sírjában. A múlt század nagy válságának idején ő éppen azért ajánlotta az állami terápiát, hogy ezzel mentse meg a kapitalizmust. Kész szerencse, hogy nem volt kortársa Kóka Jánosnak, ki bizonyára rögvest szocialista ármányt orrontott volna a (későbbi) brit birodalmi főrend szakmai tevékenységében. Kóka urat nyilván ma is kirázza a hideg, ha olyanokat hall, hogy gazdasági válságban nincs olyan alacsony bér, amely megszüntethetné a munkanélküliséget, következésképp aljasság a munkanélkülieket hibáztatni keserű sorsukért. Kóka úr közgazdasági munkásságának esszenciája, hogy a pannon puma felfedezése mellett rájött arra is, a békák hasztalan brekegnek, a mocsarakat úgyis lecsapolják – mely utóbbi tézise azért nem teljes terjedelmében fedi Keynes mondandóját. Hiába, nagy emberek nagy gondolatai sem mindig találkoznak.
„Neoszocializmus” című kolumnás cikkében (Népszabadság, 2008. november 13.) Kóka úr tehát egészen odavan attól, hogy a kapitalizmus most ismét állami regulációra szorul. Érezhetően büszke rá, hogy a neo jelzőcskét végre valaki (ő) a szocialista szó elé is odailleszti, nyilvánvalóan a megbélyegzés nemes szándékával. Azt sejteti, mintha az államhoz való viszony a kapitalizmus-szocializmus definíció vízválasztója volna: a kapitalista befogja az orrát, ha államot szagol, a szocialista meg állandóan államot cipel a hóna alatt. Evvel a sejtetéssel persze nincs mit kezdeni. Ehhez olvasnia kellene, nemcsak buzgón írnia, az pedig államilag, ugye, nem kötelező.
Így csak emberbaráti ajánlatot tehetünk neki, hogy saját szabad akaratából lapozgasson minél több vonatkozó szakirodalmat. Talán valahol egyszer még ama passzushoz is eljut, miszerint az erős állam eredendően kapitalista találmány, s annak egyik speciá-lis formája, a jóléti állam, nem más, mint a kapitalizmus eddigi történetének legsikeresebb szakasza. A jóléti állam lényege az a felismerés, hogy a köz jóléte fontosabb, mint az egyén profitja, s hogy a jólét hiánya előbb-utóbb a társadalmi békét fenyegeti. S merthogy a profit növekedése társadalmi jólét nélkül is könnyedén megvalósítható, a korlátlan önzést ezért aztán rendszabályozni kell, horribile dictu, államilag. De csak akkor, ha fontos értéknek tartjuk a társadalmi békét. (Az igazságosságot most hagyjuk, az olyan „neoszoci” dolog.)
Okosnak ugyan okos, ámde korántsem forradalmi gondolat ez. Annyit jelent csak, hogy meg kell védeni a kapitalistáktól a kapitalizmust – a kapitalistáknak. Most sem többről, csupán erről van szó, illetve, egyelőre még csak ennyiről sem. Az eddigi állami beavatkozások célja ugyanis még nem a hiába brekegő békák segítése, hanem az egymást is átverő, kölcsönösen és joggal bizalomhiányos hitelezőket akarják vele gyógyítani, az állami „vörös segély” az ő címükre érkezik. De Kóka úr, ki egyébként jelesen öngondoskodó kapitalista, valamint nagy reformista hírében áll, ebbe a világszerte egyre erősebb és mind aktuálisabb reformocskába is szinte már belekékül.
Rémülete sem lehet azonban mentsége arra, hogy ilyeneket írjon: „Nem mondhatunk úgy igent a demokráciára, hogy egyúttal nemet mondunk a kapitalizmusra”. Valóban nem?!  Ennyire régi volna már a történelem? Avagy rabszolgatartó társadalmakban nem létezett olykor demokrácia? És Athén? No de ez már megint az elmulasztott olvasmányok problémakörébe tartozik. 
Másrészt miért ne létezhetne demokrácia a kapitalizmuson túl is? Kóka úr elrettentésként idézett szovjet példája azért nem helytálló, mert a szovjet kísérlet egyáltalán nem volt túl a kapitalizmuson, nagyon is része volt annak, minden ideológiai elrugaszkodása ellenére. Lehet persze, hogy Kóka úr jövőbe lát, s ott minden világos, de abba a fényes tartományba már nem tudjuk követni. Bizonyos viszont, hogy momentán büszkén lecövekel a fennálló cinikus igazolása mellett: „a kapitalizmusnál jobbat még nem sikerült kitalálni”. Miért ne sikerült volna? Legfeljebb megvalósítani nem sikerült. De ha még így lenne is, ha Kóka úr szerint még mindig Fukuyamának volna igaza, azaz a liberális kapitalizmus a csúcs, akkor legalább a jelent venné jobban szemügyre. Láthatná, hogy nemzeti kapitalizmusok egész sora virágzik demokrácia nélkül, sőt a katonás diktatúrák sokszor sokkal jobban kifizetődőek, mint a költséges és bonyolult demokráciák, ami mellesleg állam és kapitalizmus összefonódásának újabb bizonyítéka. Ha kell, márpedig például Ázsiában gyakran kell, akkor maga az erős (de nem jóléti!) állam  teremti, regulálja a piacot. Kínában mostanság mintha elég jól megférne egymás mellett a „szabad” piac, a diktatúra és a dogmatikus kommunista ideológia. 
Sajátos elméleti alapozása persze csak ahhoz kell, hogy idestova húsz évvel a rendszerváltozás után még mindig az úgynevezett szocialista örökséggel magyarázza a rendszerváltó elit (jobb híján használjuk ezt a szót) megkövesedett társadalmi impotenciáját. Ennél sokkal több ideje Horthynak sem volt, s most nagyjából ugyanott tartunk, mint az ő kormányzósága alatt: a társadalom egyharmada menthetetlenül szegény, és nincs még vége, nehéz idők jönnek. Tegyük fel így van, s mindenért Kádárék felelnek – noha nincs így. De ez esetben is úgy szól a kérdés, mennyi ebben a közjó felől nézve hihetetlenül alacsony szintű két évtizednyi teljesítményében az SZDSZ felelőssége? Miért gondolja Kóka úr, szerény olvasottsága birtokában, hogy a megoldásra továbbra is a liberális párt kínálja a legjobb (netán egyetlen?!) receptet?
Nem az van inkább, hogy a híres „tudjuk, merjük, tesszük” szlogenből ma alighanem főleg az első az aktuális, mert tudásuk kissé megkopott már, s a világ elszáguldott mellettük? Tényleg nem veszik észre, hogy a szabad verseny elvont modellje gyakorlatilag csődöt mondott, azzal együtt, hogy az állam sokáig érinthetetlen, szent tehénként kezelte a piacot? Miközben persze a piac sem szabad nem volt, sem pedig verseny semleges, sőt szabadjára engedett szereplői szinte szó szerint elkockázták a rájuk bízott megtakarításokat.
Költői kérdések ezek, mert az SZDSZ ma már nem a világra tekint, csupán saját köldökében gyönyörködik. Nincs benne sem szellemi, sem gyakorlati innováció, aminek többek közt, fájdalom, magának Kóka úrnak a pályafutása a megtestesült bizonyítéka. Politikusai úgy tesznek, mintha rendelkeznének azzal a tudással, ami a világos választáshoz – a társadalmilag is kivitelezhető reformokhoz – kell, noha csak kopottas ideológiai klisékkel, életidegen dogmákkal rendelkeznek. Az éppen változó világban változatlanul a változó állam fáj nekik. Úgy csinálnak, mintha szabadok lennének, pedig már nem azok. Saját szobrukat mintázzák: tükörből, egyre apadó közönségnek.

Galló Béla

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!