Tudós kutatókat és újságírókat kérdeztünk a magyar–szlovák viszályok eredetéről és visszhangjáról. A tekintélyes svájci lap szakértője arra figyelmeztetett, hogy az átlag nyugat-európai nem is nagyon érti konfliktusainkat, a szlovák és a cseh rádiót Budapestről tudósító újságíró pedig kifejtette, a két nép nagyon is hasonlít egymásra. Véleményével nincs egyedül: ugyanígy gondolja a szlavisztika és Közép-Európa tudós egyetemi kutatója, aki szerint a konfliktusok olykor-olykor attól erősödnek föl, hogy a történelmi sérelmekre építve egyes politikai erők tematizálják azokat, de mindkét oldalon sokan fellépnek mindenféle uszítás ellen. A történész azt hangsúlyozza, hogy az 1918-as szétválás ellenére szellemileg közös országban él szlovák és magyar, s a szlovák irodalomban, a sajtóban ma is jelen vannak a Magyarországhoz tartozás hosszú évszázadai.
háborúnak tartanak – mondja Oplatka András, aki 35 éven át volt a Neue Zürcher Zeitung külpolitikai munkatársa. – Ami Dunaszerdahelyen történt, az a Lajtán túl élő közönség szemében olyasmi, amihez hasonlóról korábban csak Dél-Amerikából hallott híreket, látott képsorokat és joggal vagy jogtalanul, de hajlamos azt mondani, hogy ilyen ügy, ha előfordul egyáltalán, akkor a banánköztársaságokra jellemző. Ez pedig se Szlovákiára, se Magyarországra tekintve nem éppen hízelgő, hisz’ így a felületes, de általános nyugati elképzelésekben ebbe a társaságba kerülnek. Azt nem tudom, hogy az Európai Unió hajlandó-e ebben a konfliktusban valamiféle szerepet játszani, útmutatást adni két viszonylag új tagállamának, de a kisebbségi kérdésekkel – hisz’ a vita témája, alapja elsősorban a szlovákiai magyar kisebbség kérdése – Brüsszelben nem nagyon hajlamosak foglalkozni. Nem egy nyugat-európai országnak vannak kisebbségi problémái – Spanyolországot, Franciaországot is említhetem, vagy az ír konfliktust, de egyikük sem kért segítséget ilyen ügyekben Brüsszeltől, és az unió – értehetően – szeretne is az ilyesmiből kimaradni. Nem úgy fest, hogy a magyaroknak vagy a szlovákoknak nyíltan segítenének. Ha meg akarták volna tenni, akkor az elmúlt két hétben már nyíltan megszólaltak volna ez ügyben. Ám azt, hogy a háttérben csendesen mondtak-e valamit, adtak-e valamiféle tanácsot, azt tényleg nem tudjuk. És fontos tisztában lennünk azzal is: a nyugat-európai átlagolvasó általában nem is érti ennek a problémának a történelmi hátterét, sőt, bármily lehangoló, de igazán nem is nagyon érdekli. Ott ugyanis nem szeretnek aktuálpolitikai problémákat a történelemből levezetni, ez idegen a gondolkodásuktól.
Gregor Martin Papucsek Budapesten élô újságíró, a Szlovák és a Cseh Rádió tudósítója a fonák helyzetet is a fonákjáról nézi, és bôséges iróniával mond véleményt: – Számomra az elmúlt hét legnagyobb élménye az marad, hogy magyarországi értelmiségiek, ha tehették volna, egy nagy kübli hamut is a saját fejükre öntöttek volna. Legalább jelképesen megtették, miután szlovákiai értelmiségiek csoportjával spiritizáltak csöppet a két ország és nép viszonyáról. Kicsit mellbe vágott, amikor egyikük nagy nyilvánosság előtt köszönetet mondott Ján Slotának, amiért „kiborította a bilit”, s lényegében felébresztette a magyarokat Magyarországon, hogy vegyék má’ észre: a szlovák utálja, ha lenézik, s már nem fél „egykori földesurától”. Különben is, öntudata most szinte határtalan, mert, ugye, jobban mennek a dolgok odaát, s ez nagyon deprimálóan hat ideát. Mégis, hogy képzelik a „tótok”, hogy ők legyenek a követendő példa?! Hát ezt nézik ma sokan itten szomorúan, frusztrálva, lekonyúlva. S a másik se aratna túl nagy sikert „bizonyos” körökben a megállapításával, hogy különféle tudósok és kutatók szerint alig van két olyan nép, amely jobban hasonlítana egymásra, mint a szlovák és a magyar; ez nekem is régi teóriám. Ám mégis mennyire mást jelent Szlovákiában például az a földrajzi elnevezés, hogy Trianon, mint Magyarországon. A itteniek megnyugtatására tudatom, hogy azért a szlovákok is látnak követendő magyar példát. Ha Uhorsko, azaz Nagy-Magyarország nem is nőtt a szívükhöz, s irritálja őket a sok magyarországi autós turista, aki mégis az egykori „mennyország” térképét ragasztja kocsija hátuljára, valami hasonlón azért ők is gondolkodnak. Egy pozsonyi, echte szlovák, műszaki értelmiségi – és mindeddig egészen normális – barátom szegezte nekem a minap a kérdést: vajon mi lenne, ha ő Nagy-Morvaország térképét rakná autójára? Tudják-e itt, hogy hol húzódtak ennek a szláv – sokak szerint már ősszlovák – államalakulatnak a határai? Hát valahol a Balaton északi partjánál, ha nem még valamivel délebbre!
Ha a Lajtán túl nem is, de a Lajtán innen természetes, hogy a múltban is keresik a mai gondok okait. Nézzük hát a múltat!
– A felvilágosodásig nem az anyanyelv, hanem a társadalmi ranglétrán elfoglalt helyzet volt a meghatározó a régi Magyarországon együtt élő magyarok és szlovákok között. Addig a szlovákság hasonló helyzetű, mint a magyarság: voltak jobbágyok, polgárok, a felföldi régió bocskoros és középnemessége zömmel szlovák ajkú volt, az arisztokrácia inkább magyar, de szinte mindenki beszélte az ott élő másik nyelvét is – így Ábrahám Barna történész, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem szlovák tanszékének adjunktusa. – A megkülönböztetés akkor kezdődött, amikor előtérbe került a nemzetállam kérdése és fontos lett, hogy a hivatalos nyelv, a közélet magyar legyen. Ennek céltáblája a hazai németség volt, de járulékosan a szlovákság is vesztesnek érezte magát, kiváltképp mert kialakult egy szláv vagy szlovák tudatú elit. Papok, tisztviselők, értelmiségiek, akik a saját nyelvüknek is a magyarral azonos jogokat követeltek, noha a középkor óta a cseh nyelvet használták. Sőt még az sem volt igazán tisztázott, ki is a szlovák, hisz’ sokan a „nagy szláv” nemzetben gondolkodtak. A kiegyezés után a modernizálódó Magyarország központosított nemzetállam lett. A magyar nyelv és közigazgatás primátusát érvényesítette, s ez rontotta az együttélést; szlovák nyelvű iskolákat záratott be, közművelődési egyesületet függesztett fel. Aki viszont elfogadta a magyar nemzeteszmét, ezzel a magyar nyelv és kultúra elsőségét, az előtt megnyílt minden lehetőség; lehetett hercegprímás, püspök vagy miniszter, mint Baross Gábor. E kor legnagyobb szlovák városa Budapest volt, azután Békéscsaba, Orosháza, Nyíregyháza, Tótkomlós és csak utánuk jött az északi területi Túrócszentmárton, Besztercebánya, Nagyszombat, Szakolca, Zsolna. A két nép szembenállásáról még nem beszélhetünk, csak a két politikáéról, a két kultúráéról; így erősödött meg 1918-ra a szlovák nemzeti mozgalom, amely nemzeti jogokat követelt. Ám megosztott volt. A csehek is szerették volna, ha az 1840-es évekre kialakított szlovák nyelvről visszatérnének a szlovákok a cseh nyelvhez, a szlovák politikában pedig éltek Béccsel és az oroszokkal kapcsolatos remények is – ez már négyféle eltérő orientáció. l918 azonban nem szabad nemzetépítést hozott, hanem létrejött az első Csehszlovákia Masaryk és Beneš csehszlovák nemzeteszméje alapján. Ebbe belefért a szlovák ipar leszerelése és elszállítása, s az, hogy a pozsonyi egyetemen csehek legyenek a professzorok, a szlovák színházban cseh legyen a színtársulat, a szlovákiai iskolában csehek legyenek a tanítók, de még a pedellus is. Nem csoda, hogy felerôsödött a fiatal szlovákok nemzeti öntudata. S 1939-ben, miután Hitler annektálta a cseh területeket, létrejött a történelem első szlovák állama. Paradox: megindult a nemzetépítés, de az önálló állam német függésben működött, diktatórikus volt és óriási bűnöket követett el, üldözte a protestánsokat, deportálta a zsidóságot; szalonképes szlovák politikus ma nem azonosulhat a Tiso-féle állammal. 1945 után visszaállt a monolit Csehszlovákia, és felszín alatt megmaradt a csehszlovák nemzetegység koncepciója. 1968 után, a prágai tavasz romjain jött létre a Csehszlovák Föderáció s ez főleg arra volt jó, hogy megossza az ellenzéket; a szlovákokat lekenyerezték azzal, hogy kaptak egy önálló tagköztársaságot. 1990 után a radikális szlovák politikusok már ki akarták kiáltani az önálló köztársaságot, de ez csak akkor alakult meg, amikor pár évvel később a csehek belátták, hogy számukra Szlovákia ballaszt a maga 20 százalékos munkanélküliségével, etnikai konfliktusai-
val, eltérő politikai kultúrájával. A szétválás népszavazás nélkül zajlott, a két parlament döntésével. Ami pedig azóta történik, annak fő meghatározója Szlovákia önálló arculatának kialakítása. Ám tudni kell: 1918, a szétválás óta is szellemileg közös országban él szlovák és magyar; a szlovák irodalomban a sajtóban ma is jelen vannak a Magyarországhoz tartozás hosszú évszázadai; nem lehet enélkül egy szót sem ejteni a múltról – amiből a jelen épül.
– A szlovák–magyar kapcsolatok annak ellenére nem mentesek a gondoktól, hogy két kulturálisan és mentálisan is egymáshoz nagyon közel álló népről van szó. De latens módon az elmúlt 15-20 évben is léteztek a most napirendre került problémák – véli Halász Iván jogász-történész, a PPKE Szlavisztika-Közép-Európa Intézetének docense. – Vannak ciklusok, amikor az ellentétek enyhülnek, mint 1998 és 2006 között, és olykor kiéleződnek, elmérgesednek – ezt láthatjuk 2006 óta. Az okai összetettek, s mind a két országban a belpolitikai fejleményekkel és a politikai erők konkrét céljaival is összefüggenek. A konfliktusok ugyanis attól erősödnek fel, attól eszkalálódnak, hogy az egyébként sok más országban is előforduló „eseményeket” – hadd ne soroljam a mostani aktuális példákat – a mélyen lappangó indulatokra, a történelmi sérelmekre, a „szimbolikus alapra” építve egyes politikai erők tematizálják és a saját helyzetük erősítése érdekében napirenden tartják, továbbfejlesztik. Így működik a politika mindenütt, nemcsak Közép-Európában. Ám azt hiszem, azért is szomorú, hogy most és itt is ez zajlott és zajlik még, mert az elmúlt időben hihetetlenül sok – közte politikusi – kezdeményezés történt épp azért, hogy ne ezen az úton fejlődjön a két ország, a két nép kapcsolata. S látható: mindenféle uszítás ellen fellépnek, indulatokat csitítanak a két oldalon az egyházak, kiváló kapcsolatokat ápolnak a települések, a polgármesterek, együttműködnek egymással a civil szféra szervezetei, s együtt dolgoznak a kutatóműhelyek. Két hét múlva lesz például egy történelmi terminológiai konferencia, ahol a két ország szakértőinek részvételével tisztázzuk a vitatott fogalmakat, hogy egy olyan közös nyelven beszéljenek és írjanak – többek között tankönyveket – a magyarok és a szlovákok, amelynek a kifejezései nem pontatlanok és ami éppen ilyen fontos: senkinek sem bántóak. Én bízom benne, hogy a felkorbácsolt érzelmeken, ha nem is egy-két hét alatt, de felülkerekedik a ráció. Mert ez a konfliktus irracionális: mind a két országnak árt, hosszú távon belpolitikailag is, és nemcsak azért, mert gyengíti európai uniós pozícióinkat.(vasvári)
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!