Réti Evelin
– A hivatalos köszöntőben ez áll: a „Tátika” színjátszócsoport miatt érdemelte ki a díjat…
– Három éve szereztem meg a diplomámat, azóta tanítok. Az intézményben van speciális óvoda, két csoporttal – mi vagyunk az egyetlenek a városban; iskolánkban szakmát is tanulhatnak az értelmi képességeikben vagy tanulásban akadályozott gyerekek. Sokan közülük bentlakók, csak a hétvégekre mennek haza. A nem beszélő gyermekek számára kolléganőmmel – ketten vagyunk logopédusok –, Kengyelné Tusor Magdolnával hoztam létre a csoportot, hisz’ így az ebben résztvevő kicsik, akiknek valamely okból akadályozott a beszédfejlődése a közös játékban sikerélményhez jutnak. Alsósokkal és óvisokkal foglalkozom: mondókákat, mozgássorokat, apróbb táncokat tanítok – s persze míg a szöveget többnyire csak magam mondom, ügyesen mozdulnak, eljátsszák a történéseket. Egy idő után ki tudnak állni a társaik elé! Nagyon, de nagyon várják a foglalkozásokat, hogy végre ők is megmutathatják, amit már tudnak, nem is munkának-tanulásnak fogják fel igazából, hanem egyfajta jutalomnak: ha valaki éppen hiányzik, igyekszenek „beugrani” helyette. Nagyon hosszadalmas a fejlődési folyamat, már az egészen ici-pici eredményeknek is rettentően lehet ám örülni! Fejlődési ütemük gyakorta nincs arányban a befektetett munkával, de amikor kinyílik, meglódul egy-egy kicsi, azt közös érdemnek, igazi fegyverténynek könyveljük el. Minden gyerek más: hihetetlen eseteket produkál az élet… Van olyan autista gyerekünk, aki hatévesen hihetetlenül jól és folyamatosan olvas – ugyanakkor, ha bármiről kérdezzük, nem válaszol, nem felel… Mindegyikükhöz más kulcs kell, más viszonyulás, megközelítés – hozzá való közeledés – az üdvözítő!
– Nagyon lendületben van… Ez a pályakezdők lelkesedése, bombaenergiája?
– Remélem, nem! Mindig erre a pályára készültem, s bízom benne, hogy a lelkesedés és a kedv kitart egészen nyugdíjig. Hiszen olyan aranyosak és szeretnivalóak! Annyira ragaszkodók! Sokat agyalok rajta, mit tehetnék még jobban. Így a nagyon szép summa szakmai díjat is részben a szakmára, tanfolyamokra fogom költeni, hogy olyan dolgokat is megtanuljak, amiket még nem tudok. A módszertani repertoár bővítésének az útja pedig bizony elég költséges… S hogy mikor pihenek? Jut idő arra is. Édesanyám már meghalt, apu hivatásos gépkocsivezető, Balázs öcsém szakácsnak tanul – kicsi a família, de összetart. Hétvégeken összejövünk a jó barátokkal, s kikapcsolódunk – semmi begubózás! Jó beülni valahova és egyre jobb jó hosszasan beszélgetni. Bulizni, táncolni is szoktunk persze, de mintha már egy kicsit kezdenénk lecsillapodni…(gündisch)
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!