Nincs szükség hülyékre

Dunaszerdahelyre átmegy egy csomó igen bátor ember, pont azt írják fel a transzparensekre, ami az ottaniakat a legjobban zavarja, pont úgy lóbálják, hogy nehogy ne vegyék észre, aztán amikor talán tényleg ok nélkül nekikront a sok robotzsaru, egyből indul a szűkölés. Ki kell vizsgálni, szólni kell érte meg minden, de... régi megfigyelésem, hogy a radikális gondolkodású és viselkedésű emberek a leggyávábbak, ez nyilván így függ össze már hamarabb is – aki gyáva, az lesz radikális. Aki sikertelen, az fog másokat minősíteni, ad hoc letolvajozni, már csak önmaga védelmében is, hisz ha neki nem sikerül pénzt gyűjtenie, akkor a másiknak csak úgy sikerülhetett, ha lopott. It’s obvious. Még akkor is, ha van munkája és azért rendesen fizetik. Mindegy. Azt is lopta. De ha az ember nekilát saját stílusában viszontnevelni az agresszort, olyan szánalmas vinnyogás, könnyes szenvelgés startol, hogy egy amerikai háziasszony is csukladozva röhögne bele, ha moziban látná. Bátran, névtelenül mindenkit hülyeségekkel fenyegetni egyből, mert megsértették ám ama mundért... amely sohasem volt bár, de lehetett volna, ha... ha... ha nem lopták volna el a... a... mocskos árulók a... a... akárhol. Ez csak ugyanaz és ugyanannyi, mint a zsidózás, a buzizás, a kommunistázás, a nácizás, a tetszőleges kirekesztés, ugyanolyan szánni való pótcselekvés, mint a harmadrangú focimeccsek forradalmi hadszíntérré alakítása és utána a Hold felé üvöltése panaszunknak, hogy aúúúúúú, megütötték széparcú testvérünket, aúúúúúúúúúú... rásütötték, hogy alkalmatlan saját élete helyes alakítására és ezért mi közbelépünk, mert... mert alkalmatlan saját élete helyes alakítására. Most mit röhögötök, ti ellenségek? Így van és kész. Szerintem Dudi gúnyolódik. Nem tudom. Nem kérdeztem meg tőle. Hülyékre nincs szükség. Nem kellene saját kínunkat elemzően nem látva, de az érzéstől nyögdécselve folyton mások vérét szívogatnunk. Ettől szívják még mások a miénket, bogárkák. Ez megy körbe itt és máshol, a tehetségtelenség, alkalmatlanság védelme, majd a kompenzáció találomra történő pozicionálása. Azt hisszük, hogy ha hárman, öten, heten kontráznak, az igazol bennünket, azt hisszük, hogy megroppant ideg- és pénzügyi rendszerünk orvossága a pofázás, majd a visszaszólóra szított düh kis létszámú csoportokban, lsd. még kocsmai puffogás, suttogó, mobilos stenkerolás, kukaborogatás. Közben mások dolgoznak, élnek, működnek, létrehoznak dolgokat és nem annyi az életük, hogy színes buborékokat próbáljanak a levegőbe böfögni sörivás közben. Rájöttem nagy nehezen: intellektuális rasszista vagyok. Teszek rá, ki melyik oldalon mozog, ki milyen pártnak tagja, milyen színű, mi a vallása, nem érdekel, mit csinál, honnan jött, miből él, kit szeret. Ha van agya, becsülöm, ha nincs, nem. S ezen a platformon megvannak a magam barátai. De valami nagy zűr lesz a világban, ha hagyjuk, hogy a hülyék örüljenek annak, hogy ők hülyék, ha hagyjuk, hogy utána még ők siránkozzanak, hogy kiabálásukért gumibot jött válaszul s nem azt mondjuk nekik: apuskáim, ti jelentkeztetek be erre a durva sportra. Én meg régóta immunis vagyok a szájjártatásra – aki tud harapni, az harap, a többiek ugatnak helyette. Néha írogatom, hogy bizonyos típusú embereket kinek látok s szerintem miben vezette őket félre a napfény játszi foltja a ház falán, de egyébként jól vagyok, köszönöm, mélyen nem érdekel, ki hiszi, hogy én rontottam el addig sem létező életüket, amelyeknek tava medrét ők maguk töltötték fel agyaggal. Hogyhogy milyen agyag? Egy ismerősöm, bizonyos Bubu, egy highest level üzleti megbeszélésen odaódalgott egy befektető-like öltönyöshöz és azt találta mondani: „Te olyan jó arcnak tűnsz, nincs nálad agyag?” Lehet, hogy nem agyagot mondott, nagy volt a zaj. Nincs szükség hülyékre.

Jáksó László

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!