Köszönje meg a Molnár Lajosnak – javasolta barátomnak egy ápolónő a
hajdan jó nevű budai kórházban, mikor a barátom észrevételezte, hogy
nemrégiben műtött és még be sem gyógyult sebével egy közepesen koszos
lepedőre fektették. Kiderült továbbá, hogy a vizsgálószoba padlójának
porcicái is Molnár Lajos volt egészségügyi miniszterre vezethetők
vissza, miként az is – bár az ápolónői tájékoztatás erre nem terjedt ki
–, hogy a seb azért nem gyógyul rendesen, mert a műtét után gondatlanul
kötözték be.


Hallom, panaszkodik – fogadta következő alkalommal az orvosa. Barátom hevesen tiltakozott, ám a sebész már fölállította a diagnózist: nincs pénz semmire, így takarítónőre se, ne tessék hát csodálkozni. Amúgy őket is pocsékul fizetik.
Érdekes, én mindeddig úgy tudtam, hogy diplomaosztás idején a hippokratészi, nem pedig a „molnárlajosi” esküt szokták a doktorok letenni. Továbbá, hogy a tiszta lepedő nem luxus, inkább takarékossági intézkedés, hogy egy esetlegesen elfertőződő sebet ne kelljen sok-sok pénzért újra kezelni.
A lepedő- és porcicaügyből persze nem lett semmi. Egyfelől, mert a seb nem fertőződött el, bár továbbra sem hajlandó normálisan gyógyulni, másfelől, mert a barátom, aki amúgy bátor, a jogaiért kiálló ember, nem mer még egyszer panaszkodni. Se ápolónőnél, se orvosnál, se az Egészségbiztosítási Felügyeletnél. Holott azóta már az is előfordult, hogy a melle helyett a pajzsmirigyét akarták sugárkezelni, mert a kórlapja összekeveredett egy kaposvári asszonyéval. Kapacitálom, hogy ezt már ne hagyja annyiban, ám hogyhogy nem, a barátom be van ijedve. Nem meri bevallani, de szerintem, félti a nyavalyás életét, és panaszok helyett inkább több pénzes borítékot osztogat, mint eddig.
Nem orvosi műhibákról írok, nem is a hálapénzről. Nem volt műhiba az sem – még a „molnárlajosi” időszámítás előtt –, mikor a fiam térdét, egy vérmérgezés után csak azért nyitották föl újra, mert ismerősünknek föltűnt a gyerek furcsa lázgörbéje, és tudta a varázsszót is: szeptikus lázmenet. Nem műhiba, hogy egy állkapocstörés után megint másutt, nem vették észre a gennyedő sebet, amint hogy az sem érdemel említést, ha egy nővér, a buzgó ígérete és a zsebébe csúsztatott hála ellenére sem húzza át az elkoszosodott párnát.
Napestig tudnék mesélni. Napestig tudna mesélni bárki, akinek az egészségüggyel dolga akad. Apró megaláztatásokról, nyolc napon túl gyógyuló téves diagnózisokról, félrekezelésekről, fölösleges várakoztatásokról, amikbe nem hal bele senki, nem lehet miattuk médialármát csapni, bíróságra szaladni, kártérítést kérni. Tegyük hozzá gyorsan, az igazság meg az illendőség kedvéért, hogy mindig lehet mesélni nagyszerű orvosokról, korrekt egészségügyi szolgáltatásokról, odaadó nővérekről is. De már régen nem napestig. Néha. Olykor. A kivételekről.
Ha viszont sokféle, ám korántsem csupán „molnárlajosi” okok miatt így áll a helyzet, akkor azért vissza kéne venni a hangerőből. Akkor mégse a Magyar Orvosi Kamara vezetősége akarja eldönteni, kér-e az ország az IMF-hitelből, vagy hogy mi az ellátórendszer átalakításának egyedül üdvözítő módja. A Nagy Fehér Varázslóknak tényleg túl kevés a pénzük (már amelyiküknek), a kórházi ágyuk, a műszerük, de mintha a hozzáértésük, az igyekezetük, az empátiájuk meg az a hivatásszeretetnek nevezett furcsa izéjük is egyre kevesebb volna.
Nehéz persze konkrét neveket, helyeket említeni. Az embernek kevés a bizonyítéka és kevés a bátorsága. Félti a nyavalyás életét.

R. Székely Julianna

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!