Elkezdődött volna a harmadik felvonás? Az, amelyikben a Csehovnak
tulajdonított mondás szerint el kell sülnie az első felvonásban a falra
akasztott puskának. Hogy nálunk immár évek óta ott lóg a falon a
jelképes fegyver, azt nehéz volna vitatni.

 Miként azt sem, hogy az országban jó ideje „hideg polgárháború” zajlik (a legutóbbi, a 2006-os választások – és nem mellékesen a mindenre ürügyként szolgáló őszödi beszéd – előtt egy jobboldali színházi rendező „forradalmat” helyezett kilátásba a szavazás elvesztése esetére: azon az őszön némelyek láthatóan meg is próbálkoztak vele). S az is tagadhatatlan, hogy újabban vészesen megszaporodtak a fenyegetések, sőt az erőszakos cselekmények. S csak reménykedhetünk, hogy nem egy romaellenes terrorhadjárat gránátjait, lövéseit hallhattuk az elmúlt napokban.
Ilyenkor felelős politikus csínján bánik a szavakkal, ha csak nem tudatosan akarja szítani a kedélyeket. Nagy – és általa aligha megérdemelt – jóindulattal még mondhatnánk, hogy a vezető ellenzéki párt választmányi elnöke (meglehetősen sajátos logikával) valójában eltántorítaná a jobboldal vérmesebbjeit az erőszaktól, amikor a tévében azt fejtegeti: a szocialisták egyetlen ütőkártyája, ha emberhalál vagy polgárháború lesz, mert az ürügyet adna a szabadságjogok zárójelbe tételére, s így megszerezhetik a saját biztonságukért rettegő, politikailag el nem kötelezett emberek szavazatait. Ne törődjünk most azzal, hogy alkotmányos jogokat csak kétharmados többséggel lehet módosítani, s azzal sem, hogy nem túl hízelgő a Fideszre nézve, ha a baloldal számít ama nyugodt erőnek és az ellenzéki létet vitathatatlanul nyűgösen tűrő párt a nyugtalannak. De vajon csillapítónak, avagy éppen lázítónak számít-e az a politikus, aki már nyitó mondatában odaveti, hogy gazembereket ültettek a saját nyakukba a választók mindannyiszor, amikor a szocialistáknak adták a hatalmat, s a mostani „senkiházi kormányunk” idegen érdekeket szolgál?
Se szeri, se száma az effajta – puskát a falra akasztó – jobboldali kifakadásoknak. Stílusukban különben híven a magyar úri jobboldal legpökhendibb hagyományaihoz. Nekem, de más mérvadó baloldali vagy liberális közírónak sem jutna eszébe olyan szavakkal minősíteni teszem azt Orbán e heti elképesztő „követelését” az azonnali kamatcsökkentésre, aminőt Gyurcsány naponta megkap a jobboldali médiá-ban. Az amerikai jobboldal vesztes elnökjelöltjének természetes, hogy közölje híveivel: legyőzője is – hozzá hasonlóan – szereti hazáját. A mi jobboldali vezéreink ezt eleve elvitatták baloldali vetélytársaiktól, s minden gond nélkül engednek meg maguknak (az általuk „megihletett”, netán biztatott publicistáikról nem is szólva) a politikai ellenfelet nemcsak lekezelő, hanem olykor gyalázó megjegyzéseket. Olykor jóhiszeműen azon tűnődöm, talán csupán a mégiscsak újsütetűen jobboldali Fidesz-vezérkar neofita buzgalma ez, ekként igyekezvén a szélsőjobb kedvében járni. Mintha azt szitkozódó szavakkal ki lehetne elégíteni: a harcias radikálisoknak minden kevés, s mindenki puhány, aki nem ront neki erővel „a hatalomnak”.
S pontosan ezért játék a tűzzel, amit a külvilág (mondjuk a héten is az uniós nagykövetek) előtt középjobb pózban tetszelgő Orbán, alvezérei és sajtója művelnek immár hosszú évek óta. Utóvégre ők is „a hatalomként” emlegetik a szabad választást nyerő kormányt, s módszeresen próbálják összemosni a jogállami ellenzéki küzdelmet a pártállami diktatúra ellenivel. Mintegy versengve a szélsőségesekkel, akik ily módon naponta érezhetik magukat és „rendszerváltó” törekvéseiket igazolva. S akiktől a mi sajátosan „mérsékelt” nagy jobboldali pártunk vezére csak legvégső esetben, mintha fogát húznák hajlandó elhatárolódni. A nyugati világban hazánkat gyanúba keverő Magyar Gárda megszületése után hetekbe telt, mire sikerült valami ilyesmit kicsikarni Orbánból, holott ha valakinek, a magát a nemzeti érdek egyetlen kifejezőjének hirdető politikusnak rögtön fel kellett volna ismernie, mekkora kárt okoznak idehaza és külföldön is e nyilas emlékeket felidéző osztagok.
S amint megjósolható volt, a „gárdisták” és hasonszőrű mundérosok nemcsak hazai porondon okozhatnak galibát. Úgy persze könnyű pilátusi pózt ölteni, ahogyan az egyik jobboldali publicista mosta kezeiket: „Gyurcsány – hatalmának fenntartása érdekében – kitalálta itthon a náciveszélyt, engedte kialakulni az operettnáci csoportokat, és ezt Ficóék jól kihasználják ellenünk”. Hogy úgy van! Bizonyára egy MSZP-képviselő volt ott a tavaly nyári gárdaavatáson, miként Brüsszelben is a szocialisták teremtettek európai fórumot a jeles jogásznőnek, aki ma a szélsőjobb párt egyik arca. Most, hogy a külvilág már felfigyelt az újnyilas jelenségekre, a sehol Európában meg nem tűrt nyíltan fasiszta megnyilvánulásokra, s emiatt nyilván magyarázkodnia is kell olykor a Fidesznek, mint nagy jobboldali pártnak, e tüneteket is sietnének a főmumus nyakába varrni (kifejezetten szórakoztató, hogy ágálnak jobboldali cikkekben és fórumokon Orbán bármi hibáztatása ellen, miközben szó szerint mindenért Gyurcsányt kárhoztatják).
Szóval Gyurcsány „találta ki” a náciveszélyt! Miből következően dehogyis újnácik azok a csapatok, amelyek egyfelől (a „magukfajtának”) kísértetiesen akarnak emlékeztetni az eredeti nyilasokra, másfelől (a „magunkfajtának”) a világért sem. S hogyan merészelte néhány aggódó filozófus, történész, teológus és a felhívásukat aláíró jó kétszáz baloldali meg liberális „lefasisztázni” az új keletű jobboldali lapot, némely abban megjelent cikk miatt: szombati számában az újság és a vele együttműködő tévé munkatársai kérik ki ezt felháborodva maguknak, mindössze annyi engedményt téve vádlóik-
nak, hogy elismerik, akadtak „rossz írások”, amelyek „magas labdát” adtak ellenfeleiknek (de azért pár oldallal előbb az egyik legnagyobb vihart kiváltó labdafeldobó ír szokott hangnemében vezércikket). Jellegzetes reagálás ez a magyar jobboldalon, ahol ismétlődően szokták kikérni maguknak az „antiszemitázást” is, mintha bizony előfordult volna egyetlen eset is, amikor a megbélyegzett legalábbis ne félreérthetően fogalmazott volna. Nincs új a nap alatt: hajdan (a múlt századelő bécsi polgármesterétől, Lueggertől kölcsönvéve) Göring tudatta, hogy ő mondja meg, ki a zsidó.
Nos, újításként a mi antiszemitáink, újnyilasaink kívánják megmondani, ki antiszemita, ki náci. Megjegyzem, immár feledésbe ment, hogy a „náci” kifejezés a magát nacionalistának nevező párt tagjairól terjedt el, s eleinte ők a legkevésbé sem bánták. A mi nacionalistáink struccpolitikával „nemzetinek” nyilvánítják magukat, ám ez bizony minden európai nyelven csakis nacionalistának fordítható. Megismétlem, amit egyszer évekkel ezelőtt írtam: aki nem akarja, hogy antiszemitának nézzék, minimum ne zsidózzon, aki nem akarja, hogy „lefasisztázzák”, az kerülje az egykori (a mai Európában közkeletű gyűjtőnéven emlegetett) fasiszták stílusát, hangvételét, szóhasználatát. S őszintén szólva fura a túlzott sértődékenység azon a jobboldalon, ahol okkal-ok nélkül oly előszeretettel „posztkommunistáznak”, s hajdani kommunista bűnösöket ültetnek a mai baloldali nemzedék nyakába.
A cigányozásra pedig végképp nincsen mentség. Különösen akkor nem, amikor a szervezett szélsőjobb láthatóan nemcsak berendezkedett rá, hanem legfőbb politikai mozgósító eszközének is tekinti. Idáig persze a jobboldal vezérei szerencsére nem jutottak, s nem is vádolom őket ilyen szándékkal. De talán mégis csak volna annyi befolyásuk a jobboldal mérvadó médiájára, hogy az ne kezdjen romaellenes versengésbe a szélsőséges portálokkal. Lőporraktárban épeszű ember nem rendez fáklyásmenetet. Az emberiség már régóta tudja, hogy a szó – fegyver. S akik, mondjuk így, nem a szavak emberei, azok szeretnek fegyverrel „szót érteni”. Lekapván Csehov puskáját a falról.  

Avar János

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!