Kedves Naplóm

Pedig ma azon kevés napok egyike van, amikor nincs „békés demonstráció” az Aranybulla bevezetéséért, Szálasi lovas szobrának felállításáért, a csillagok újraszámlálásáért az égen, az idegenszívű, hű, de nagyon gonosz, hazudós, szemüveges kormány lemondásáért, az összes – nagyon kevés – pesti híd elfoglalásáért vagy éppen azért, hogy a Duna visszafelé hullámozzon a medrében, és még sorolhatnám. Tehát semmi, már mindennaposnak számító ünnep és hétköznap, hanem rendkívüli helyzet van. Vagyis nincs semmi, csak az a régi, békebeli közlekedési csúcs.
Honnan ez a baromi sok autó? – töprengek magam is a saját kocsimban ülve. Talán a villamos jobb lenne, morfondírozom, de az sem jó, hiszen állnak azok is, mert a hídon, a síneken egyes „kiválasztottak” a villamos helyén próbálnak előrejutni, de aztán ők is elakadnak, feltartva a BKV-járatot.
Nézem az alattunk hömpölygő Dunát, és arra gondolok, mi lenne, ha a híd megunná ezt az állandó nagy forgalmat, és szépen leszakadna, persze úgy, hogy én még pont átérnék a pesti oldalra. Őrültség, tudom, de most úgy érzem, hogy mire a valóságban tényleg eljutok mondjuk az Oktogonig, több száz évet öregszem.
Aztán eltelik egy negyedóra, és „már” a Nyugatinál vagyok, pontosabban állok. Mehetnénk tovább, de nem lehet, mert a kereszteződésben bent maradt autók állják el a továbbjutás lehetőségét. Az előttem keresztben álló dzsipben szép arcúnak nem mondható „Gyúrunk, vazze?!” típus telefonál, cseppet sem zavartatva magát. De tíz perc múlva ezen is túljutunk, és kerek egy óra alatt eljutottam Budapestről – Budapestre.
Másnap csütörtök, halottak napja. A temetők környékén, hallom a híradásokból, mozdulni sem lehet a gépkocsiktól, behajtani, parkolni pedig tilos. Logikus intézkedés.
Én otthon gyújtok mécsest. Hiszen már a temetőben sem jobb. Tüntetések, sírrongálások, üvöltözés, pfujolás... már ott sem lehet nyugodni békében…   

 

Gálvölgyi János 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!