A szakmával vagy nélküle

Noha hivatalos kommunikációjában a minisztérium azt a benyomást kelti, hogy az érdekeiket – szükség esetén – hangosan is megvédeni hajlandó múzeumvezetők ezúttal csöndben maradtak, a tények éppenséggel nem ezt mutatták. Majd’ két hónapja, hogy a szakma legmagasabb szintű választott testülete, a Magyar Tudományos Akadémia Művészettörténeti Bizottsága erélyesen tette szóvá a döntést, fölemlegetvén, hogy a Lechner-palota látványos változásokon ment át a menesztett főigazgató másfél éves tevékenysége alatt. Amit mellesleg az átlagos látogató is jól érzékelhetett, például az Eszterházy-kincsek vagy a páratlan szőnyeggyűjtemény kiállításával. A laikusnál persze szakszerűbben vizsgálódnak a tudós művészettörténészek, akik azt is értékelték, hogy a múzeum „kiegészítő programokkal, társművészeti rendezvényekkel, zenével, régi iparművészeti kultúrák megelevenítésével” is csábította a közönséget, aminek eredményeként egy év alatt megkétszereződött a látogatók száma. A tekintélyes művészettörténészek, tudósok, akadémikusok testületének véleménye szerint Takács „másfél éves tevékenysége már eddig is sikertörténet, mely modellértékű lehet más hazai múzeumok számára is”. Szabad-e ilyen véleményt kézlegyintéssel figyelmen kívül hagyni? Amint, hogy az is megfontolásra késztethetné a minisztérium által kinevezett bizottságot, hogy a fölmentés miatt aggodalmát fejezte ki az Országos Közgyűjteményi Szövetség is, amelynek elnöke egyben a Magyar Nemzeti Galéria főigazgatója. A testület ülésén – ha a hírek igazak – állítólag olyan vélemény is elhangzott, hogy „ezen az alapon” bármelyik intézményvezető félreállítható lenne. A kívülállónak és távoli megfigyelőnek nem érdemes elmélyednie az indoklásban és a homályos célzásokban, amelyek arra vonatkoznak, hogy  egy igazgatónak a gazdasági adatokra is ügyelnie kell, és egy más múzeumban rendezett korábbi kiállítás kedvezőtlen számszaki eredményeiért részben Takács lenne a felelős. Ezt nyilván ki lehetett vagy kellett volna vizsgálni, de erre aligha a főigazgató váratlan menesztése volt a megfelelő válasz, aminthogy az is nehezen érthető, hogy a minisztérium miért nem lépett az elmúlt egy év alatt, amidőn Takács többször is kérte a múzeum gazdasági igazgatójának a leváltását. Ám minden megfontolás ellenére a tény – tény marad: már nem a munkatársai elsöprő többségének bizalmát élvező és a szakmai elit nagy részének elismerését kivívó főigazgató vezeti az intézményt. Elméletileg lehet ugyan még esélye Takácsnak, s akadhat az öt pályázó közül olyan, aki szakmailag hozzá hasonlóan rátermett, ám az ügyet szélesebb összefüggések közé helyezve, jogosnak tűnik a kérdés: miért érvényesül ilyen esetekben rendre a politikusi  logika? Politikusi, s nem politikai, hiszen pártsemleges az a döntési módszer, amely a szakma ellenében, a belső népszerűséggel mit sem törődve erőltet rá egy vezetőt valamely intézményre. Mindannyian tudunk ilyen példákat különféle értelmiségi mikrovilágokban, bármilyen színezetű kabinet kormányzott is az elmúlt tizenhét év alatt. S még csak azt sem mondhatjuk, hogy ez magyar különleges, ami azonban a soványnál is soványabb vigasz. Most a minisztériumi döntnökök folytathatják e sort – kétségkívül ennek van nagyobb esélye –, de tudniuk kell, nekik is, másoknak is, hogy az ilyen demokratikus látszatú, ám valójában kierőszakolt határozatok fokozzák a kiábrándultságot „a” politikából, elmélyítik az „az egyik tizenkilenc, a másik egy híján húsz” hangulatot, és rontják a hivatal tekintélyét. Amely – szabadon Márai után – akkor tesz igazán jót, ha nem cselekszik túlságosan és nem zavarja túlságosan – az életet.
Akkor sem, ha a hivatalt minisztériumnak hívják, az „élet” pedig ezúttal a – muzeológia.

 

Martin József 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!