Metternich aktualitása

E logikával szemben áll az a tény, hogy a régión belül a magyar pártrendszer a legstabilabb, szinte valamennyi érintett országban jóval kaotikusabbak a pártviszonyok. Mégsem lehetünk roppant büszkék erre, mivel főképp a pártpolitikát meghatározó gyűlöletstruktúra szilárdsága fejeződik ki benne, azé a megcsontosodott negatív struktúráé, mely mára már valóságos morbus hungaricusként telepszik rá állapotainkra. Érthető, hogy a friss közvélemény-kutatások új politikai szereplők iránti társadalmi igényről árulkodnak. Egyértelmű jelzés ez arról, hogy  ahol vészesen fogy a közbizalom, és a pártszerkezet ennek ellenére stabil, ott a hadrendekkel komoly bajok vannak.
Új pártot alapítani persze fölöttébb nehéz. Irdatlan pénz, korszerű infrastruktúra, alternatív személyi állomány, s még jó pár efféle csekélység szükségeltetik hozzá. Továbbá a mai pártokat magas parlamenti küszöb védi, márpedig aki nincs bent az Országgyűlésben, az nemigen tud hosszasabb politikai létre berendezkedni. Bármily paradoxon is, a régiek már-már behozhatatlan előnyt élveznek az esetleges új szereplőkkel szemben, ily módon a bizalomhiányon mégiscsak az előbbiek volnának képesek a legnagyobb eséllyel változtatni. Nem feltétlenül kellenek ehhez új pártok, új – vagy legalábbis kevéssé elhasználódott – frontemberek, és ha úgy adódik, más összetételű koalíciók is elegendőek. A gyűlöletstruktúra olyan közveszélyessé vált, sokáig már nem tartható tovább, akinek csöpp esze van, ezt előbb-utóbb muszáj belátnia.  
Mindennek meg kell változnia ahhoz, hogy minden a régi maradhasson, vallotta egykor Metternich – és annak idején neki ez a trükközés elég jól sikerült. Honi „Metternichjeink” most szintén próbálkoznak, ámbár egyelőre alighanem csupán csak kísérleti léggömböket bocsátgatnak fel a politikai térbe, hogy feszült figyelemmel lessék hatásukat.
Kis párthoz illő, rikítóan színesek, de gyorsan kipukkanó lufikat ereget például az SZDSZ, meg annak holdudvara. A párt szívósan a bejutási küszöb alatt tartózkodik, egykori jeles személyiségeiből mégis kikívánkozott a minap egy új liberális párt gründolásának gondolata. Majd hogy, hogy nem, hirtelen eszükbe jutott a politikában olykor azért fontos szerepet játszó „kritikus tömeg”, és ettől a váratlan felismeréstől gyorsan el is napolták az íróasztal simább terepén született gondolataikat.
Magasabbra repült másik – ezúttal immár félhivatalos – lufijuk, mellyel nem kevesebbet üzentek, mint azt, hogy alkalomadtán pártjuk az Orbán nélküli Fidesszel akár össze is állna, amennyiben a programjaik is összeérnének. Szóban forgó lufijuk felfújására nyilván a lengyel Polgári Platform győztes példája is ösztönözte őket, de hát ez itt Magyarország és ez a kijelentésük fölöttébb hasonlatos ahhoz, amit az MSZP-vel kötött 1994-es érdekházasságuk előtt tettek. Miszerint a szocialistákkal, különösen Hornnal (a Gyulával) ők aztán soha – és persze azóta is velük közösködnek. Miért ne lehetnének persze a szabad demokratáknak szabad vegyértékeik? A koalíciók sohasem örökéletűek. Mégis van itt egy bökkenős probléma. Történetesen, hogy mit szólna mindehhez a Fidesz? Esetleg ők is azt mondanák, amit egykor az SZDSZ: kösz, fiúk, de Hornnal (mármint a Gáborral) mi aztán soha – csak aztán ők úgy is cselekednének? Ez esetben a liberálisok egyszerre ott kókadoznának magányosan: hitel, partner és hát az állami slusszkulcsok nélkül. No ekkor lenne számukra időszerű az újrakezdés kérdése, merthogy kísérletébe még ama eretnek felismerés is beleképzelhető, hogy a társadalom égető gondjait a jelenlegi politikai gyűlölethadrendben képtelenség orvosolni. Hogy ebben a két részre szakadt országban alkalmasint semmit sem oldana meg a szokásos „ki kit győz le”, mivel ha Orbán nyer, pillanatok alatt felsorakozik ellene hozzávetőlegesen a társadalom fele, éppen úgy, ahogy a másik fele Gyurcsánnyal szemben teszi most ugyanezt. És ama egészséges gyanú is felsejlik Kósa ötletében, hogy az MSZP még nem veszítette el, Orbán viszont még nem nyerte meg a „háborút”. Ilyen és ehhez hasonló latolgatások persze nemcsak Debrecen polgármesterében, nyilván másokban is megfogalmazódnak, kivéve természetesen a két főembert, akiknek láthatóan eszük ágában sincs hátrébb lépni. Gyurcsány kitartóan hiszi, hogy előbb-utóbb a kiábrándultak, sőt a jobboldal egy része is elfogadja, Orbán pedig abban a ringatózik, hogy a baloldal jelentősebb hányadát magához csábíthatja. Nem nagyon törődnek azzal, vágyuknak mi a társadalomlélektani realitása, rendületlen önbizalommal építenek saját vonzerejükre. Szóval szerintük vagy-vagy. A sakkban erre mondják, hogy patt.
A változtatás azonban nem kizárólag a politikusok igenlő szándékán, avagy éppen ellenérzésén múlik: a konkrét helyzetek szokták kikényszeríteni. Dacára az említett közvélemény-kutatási adatoknak, pillanatnyilag nincs még elodázhatatlan cselekvési kényszerűség, úgy értem, egyelőre nincs, de egy-kettőre kialakulhat. Csak az kell hozzá, maka-csul erősödjenek a jelenlegi trendek, tovább apadjon vagy stagnáljon az MSZP bázisa, ám ettől ne a Fidesz, hanem a kiábrándultak s az új erőre áhítozók tábora gyarapodjék – mert ha így lesz, ezek a gondolatok látványos ösztönzést kaphatnak. Intő jel Gyurcsánynak, hogy személyes népszerűsége jottányit sem emelkedett az elvileg sokat ígérő patyolat akciótól, mi több, az elhíresült tisztasági csomag pártjának és kormányzóképességének sem tett különösebben jót. (Ámbátor taktikai húzásnak valóban ügyes volt, épp csak stratégiailag nem érhet egy gyakorlati fabatkát se.) Orbánnak pedig akkor jöhet el az igazság kínos pillanata, ha népszavazási vabankja hiába bizonyul számszerűen sikeresnek, politikailag mégsem lesz átütő, mert nem tudja vele a kormányváltást kieszközölni. Ekkor tényleg komoly dilemmává válhat, vajon a két nagy pártnak érdemes-e tovább finanszíroznia a politikai pattot, avagy ehelyett inkább Metternich módszertanát kifizetődőbb tanulmányozniuk. 
Kósa mindenesetre tett egy elővágást. Hamar kiderülhet, jól időzítette-e…

Galló Béla 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!