„Gyermek vagyok, gyermek vagyok újra, / Lovagolok fűzfa sípot fújva” –
deklamálhatta volna Silvio Berlusconi, ha tudott volna magyarul, amikor
kiugrott a trieszti szobor mögül pajkos „kukuccsal” a frászt hozni a
bájos német kancellár asszonyra, Angela Merkelre. Bocsánatért esdekelve
le is térdelhetett volna elébe, elénekelvén az Angéla című romantikus
slágert.
Eközben idehaza a politika „energikus kisebb-nagyobb emberei” Savanyú Jóskát játszva járulnak a nagyérdemű politikai publikum elé. Vajon mi lenne, ha a Parlamentben Lezsák Sándor alelnök úgy venné át az elnöki tisztséget Szili Katalin elnök asszonytól, hogy mögé kerülve, váltótársa szemét lefogná és azt kérdezné: „na, ki vagyok?” Vagy a büfé felé masírozó Szijjártó Péter, főnöke parancsát megszegve, visszaosonna Gyurcsány Ferenc mögé, és a miniszterelnöki felszólalás csúcspontján, nemtetszését egy stanecli eldurrantásával fejezné ki.
Ugye, nálunk ilyen nem történhet meg? Hova tűntek a padokból azok a korábbi nebulók, akik felelés közben, egy jó poén kedvéért még a szekundát is kockáztatták? Sokszor olyan méla az unalom a közeseményekben, mint az azt híven tükröző Nap-kelte. Sehol egy pajkos odakacsintás, vagy egy jó bemondás. Pedig volna igény rá, és volna is tehetség, mint ahogy azt néha egy-egy bekapcsolva felejtett mikrofon is tanúsítja.
Silvio Berlusconi tréfája számomra azt igazolja, hogy a „homo politicus”, időnként tud „homo ludens” is lenni, és az emberben – még ha politikusi pályára is adta a fejét – megmaradhat a gyermekkor pajkossága.
Dr. Mikósdi György, Budapest
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!