Szex és New York itthon

Ami a lebutítást illeti, máris helyben vagyunk, hiszen nemcsak „igény van rá”, de nálunk már régen létező tömeges, és mint régen mondták: össztársadalmi jelenséggel állunk szemben. Számos közszereplőnk parlamentben és televízióban, nem is szólva új „celebjeinkről”, nyilvános küzdelmet vív a saját anyanyelvével. Nemegyszer kevés sikerrel, hiszen a magyar mondatot, sőt az egyes szavakat is néha még ott sem sikerül mindig helyesen formálni, ahol az már találékonyságnak számít. Hogyha majd ráérek, egy szókereső programmal megszámolom egyszer a parlamenti jegyzőkönyvek idei teljes készletét, de nem tartok tőle, hogy a végső szám elérni a harmincad részét annak, amit mondjuk Arany János használt. Ami önmagában nem baj, hiszen a parlament nem írótalálkozó vagy akadémia, hanem törvényház, ahol azért beszélünk (parlare), hogy megértsük egymást, mielőtt döntenénk. Elvileg.
De hát nálunk ez is másként van. Lassan elég lenne kéz- vagy számjeleket használni, így a gyorsírókon is takarékoskodnánk, hiszen a tévékamera úgyis „mindent vesz”. A költségvetési vitában például a kormányoldal fölmutathatná egy piros lapon, hogy 8300,2 milliárd (bevétel), aztán, hogy 8961 milliárd (kiadás). Egy fejben is elvégezhető, elvileg már tanult művelet még azt is világossá tenné, hogy akkor a hiány 660,8 milliárd, de azt már külön ki kellene írni, hogy a kormány 51,5 milliárdos tartalékot óhajt képezni. Az ellenzék egy más színű lapon minden tételnél felmutathatna egy másik összeget, mire a kormány itt följebb, ott lejjebb mehetne (az ellenzék úgyszintén), és mint a feketetói vásárban, előbb-utóbb csak megalkudhatnának. Még szavazni sem kellene, elég volna a bólintás, amit minden választó (adófizető) polgár egyenes adásban láthatna. Nem is kéne 386 bólintás, elég volna 2, de persze csak akkor, ha a választók is csak két pártból álló törvényházat akarnak. Elvileg.
Igaz, hogy egy kissé radikálisan, de így a kisebb parlament is megvalósulna. Mert a járható út nálunk járhatatlan. A kisebb létszámhoz ugyanis változtatni kéne a választójogi törvényen, vagyis át kellene térni az egyetlen fordulós, tisztán listás választásokra – meg a tisztességes párt- és kampányfinanszírozásra! Ezt azonban ma a T. Háznak jó, ha egynegyed része szeretné, a többségnek nem áll érdekében – ami nem akadályozza meg abban, hogy ne követelje naponta fennhangon éppen azt, amit maga tesz lehetetlenné immár évek óta. Valami hasonló történt a képviselők költségtérítésével is (közben a szállásdíj maradt): a többség úgy döntött, hogy nem teszi bele tiszteletdíját és térítéseit egyetlen kalapba, hogy aztán az egész után adózzon, mint más földi halandó, hanem a térítést 15%-os adó alá vette, számlaadás nélkül. Az ügy „kommunikációja” most is a hallgatás, a másról beszélés, vagy éppen a mese.
Így aztán a költségvetés tragikomédiában elbeszélt, színes-szélesvásznú története sem az, ami konkrétan benne van (különböző rekeszekbe sorolt, arab számmal jelölt százmilliárdok), hanem a most éppen „ki kivel van” nagy kedvvel terjesztett, pikáns szappanoperája. Minden költségvetés persze nem is elsősorban számsor, inkább nehézsúlyú „nagypolitika”, de ez itt már tényleg Szex és New York. Igaz, a múlt héten az ENSZ tornyos épülete körül nem láttam vonulni McCain radikális híveit, amint a szavazatok újraszámlálását követelték volna. Nem, mert McCain vesztesként is saját hazájáról, Amerikáról beszélt, és a hurrogók sem voltak kedvére. Azt sem hiszem, hogy a rendőrökre ott (esetleg) kezet emelők ügyében a bíróságok évek múlva hoznának enyhe ítéleteket.
Nálunk azonban még ez a költségvetés is az örökös Nagy Menetelésnek a része, mint egy bevált munkaterápiás programban. És mivel a politikus ott árt, ahol tud (parlamenti közmondás), vannak, akik minden gátlás nélkül igyekeznek hírbe hozni a másikat, hogy akkor most ki kivel is. Mondjuk az MDF-et épp az MSZP-vel, tekintve, hogy csupán három parlamenti szavazógomb van. Igen, az MDF támogatta például az ún. halál-
adónak, az örökösödési illetéknek legalább a számottevő csökkentését, és nem, nem támogatta az SZDSZ-t abban, hogy a bevételi oldal csökkenjen.
Olyan gombunk egyelőre nincsen, hogy egyetértek a saját javaslatommal, de mivel azt támogatja a kormánypárt, mégsem értek vele egyet egészen, egyébként is „monnyon le”. Néha még az is megesik, hogy létszámellenőrzésnél a legtöbben a jelen gombot nyomják meg, ha zaklatott vívódás után végül mégis összeegyeztethetőnek tartják pártjuk álláspontjával. Elvileg.
A dühödt és öntudatos pártsajtó újabban divatba hozta azt is, hogy (nyilvános) listákból úgymond ellenőrzi, egy-egy szavazásnál ki volt éppen távol. Az illető ezzel bizonyítottan, s egyúttal le is leplezetten titkos bolsevista kollaboránsnak minősül, de csak, ha nem Fidesz-képviselő: az ő távolmaradásuk vagy „félrenyomásuk”, ha valaki mégis meg meri kérdezni, csak technikai tévedés éppen úgy, mint amikor négyen az MSZP-vel véletlenül együtt szavaztak.
A frontvonalak mára különben is összekuszálódtak, s a jól tervezett továbbkuszálásból a dübörgő pártújságok és párttelevíziók is kivették részüket. Hogy melyik párt „kormánypárti”, azt nagyjából tudjuk, no de melyik ellenzéki?
Ki emlékszik ma már arra, hogy a Fidesz ellenzékből megszavazta a Medgyessy-kormány összes létező „száznapos” programját, a máig érezhető herdálást az MSZP-vel és az SZDSZ-szel együtt? Olyan felelősséget vettek magukra, amit nem lehetett volna az ellenzékiség forma szerinti címkéje alatt vállalni („ellenzéki az, aki nincs kormányon”). Most másfajta „költségvetési koalíció” született, vagy köttetett is meg, persze nem hivatalosan, alkalmilag (tényleg csak ideiglenesen?). Lehet, hogy most épp az SZDSZ a MIÉP, hiszen az sem volt akkor kormányon, csak pont a kritikus pillanatokban szavazataival kisegítette a kormányt.
Ez a helyzet ma, amikor az ellenzék úgymond többségben van, amely formális többségen belül a Fidesz ritkán szavaz együtt másokkal, az SZDSZ pedig segít a kormánynak. A kommunikációban jól jön ehhez most a válság, no és „az ország érdeke”, de akkor miért kellett egyáltalán kilépni a koalícióból? Nyilván „identitásból”, aminek azért számos, parlamenten kívüli (gazdasági) poszt birtoklása ellentmond. Elvileg.
Magyarország tehát bajban van, külső pénzügyi és belső kormányzati okokból, és még inkább társadalmi lelkiállapotát tekintve. Néha talán mégis elő kéne venni Hamvas Bélának, az elmúlt évszázad briliáns gondolkodójának műveit, aki persze nemcsak „válságszakértő” volt. Őt nem lehet „lebutítani”, csak az a kérdés, hogy annak, aki véletlenül olvassa, ad-e mai választ, hasznos segítséget. Nemrég megjelent egy friss könyv, főszerkesztője Hankiss Elemér, és a címe „Magyarország: fel is út, le is út”. Ebben a kis gyűjteményben vagy félszázan kerestük a sokféle, de végül is közös jó választ. A könyv összes szerzője azt választotta: felfelé.
De talán a józan ész is elegendő volna: ziláltan bár, nyomasztó terhekkel, de akkor is menni kell tovább, mit tegyünk: közösen. Jövőre európai parlamenti választások jönnek, azokat majd valaki megnyeri, mások elveszítik, aztán meg országgyűlési választások lesznek, és azokat is majd megnyeri és elveszti valaki. De ettől még itt van és marad is Magyarország, mely Széchenyi szerint nem volt, hanem lesz, s benne mi. Következik ebből ránk nézve valami? Elvileg igen.

Csapody Miklós

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!