Sokat javult a felszíni vizek minősége

l Az amerikai Nemzeti Hírszerzési Tanács elemzői szerint a 2025-ig az egyik fő világprobléma az élelmiszer- és vízhiány lesz, ami viszályokhoz vezethet. Ön szerint is válságosra fordul a helyzet?
– A sok elemzés mellett az ENSZ most készülő 3. Víz Világjelentése, amelynek a tanácsadó testületi tagja vagyok, is átfogóan vizsgálja a vízkészletek alakulását. A kedvezőtlen trendet érzékelteti, hogy 1990-ben a Föld népességének mintegy 8 százaléka élt olyan helyen, ahol nagyon kevés víz található, s ez az arány 2025-re felmehet 40 százalékra. Elsősorban azért, mert – tipikusan a szegény országokban – gyorsan nő a népesség és emiatt csökken az egy főre jutó víz mennyisége. Ennek a tényezőnek a hatását 70 százalékosra becsülik, míg az éghajlatváltozásnak a vízkészleteket és az igényeket átrendező hatását 30 százalékosra.
l Hazánk imázsának része, hogy „a vizek országa”. Mekkora a vízkincsünk és milyen minőségű?
– A mi helyzetünk összehasonlíthatatlanul jobb: országos átlagban a hasznosítható vízkészleteink egytizedét használjuk. A gondok itt is a víz egyenlőtlen területi eloszlásával kapcsolatosak: az Alföld és a Tiszavidék sokkal szegényebb vízben, mint az ország más részei. A Duna, a Tisza és a Dráva nagyon sok vizet hoznak és visznek is el, ám a belső vízgyűjtőkön – amilyen a Dunántúl közepe, a Duna–Tisza közi Hátság vagy a Nyírség, a készletek kihasználtsága már ma is eléri az 50 százalékot és figyelembe véve az éghajlatváltozás várható hatásait, lehet, hogy a Nyírségben 2050-re eléri a száz százalékot. Ugyanez áll a felszín alatti karszt- és rétegvizekre is – ezek adják a hazai ivóvíz 95 százalékát. A nemzetközi vizeket, a nagy folyókat is beleszámítva a vízben leggazdagabb országok közé tartozik hazánk: egy főre körülbelül 10 000 köbméter jut. De mert a zöme az árvizek alatt vonul le, ennek csak körülbelül az egyharmada hasznosítható. S ha azt nézzük, hogy az országban a csapadékból és a lefolyásból mennyi víz keletkezik, akkor még jóval kevesebb: 600 köbméternyi fejenként, évente. Tehát Janus-arcúságot látunk: egyszerre sok és kevés víz jellemzi Magyarországot. A felszíni vizek minősége az elmúlt 20 évben sokat javult, megszűnt sok szennyező üzem – gondoljunk csak a Sajóra –, s a mezőgazdaság is jóval kevesebb kemikáliát használ, bár ma a trend mintha ismét megfordulna, ami óvatosságra int. A Balaton vízminősége is jobb lett: hasonló, mint a '70-es évek elején volt. Ám a felszín alatti vizek egy része – főleg az Alföldön, Dél-Magyarországon – nem felel meg az EU irányelvének; elsősorban az arzén- és ammónium-ion tartalma magas. Tart az ivóvízjavító program, de drága: 200-300 milliárd forintunkba kerül majd. A kép árnyalt, a víz sok gondot és lehetőséget rejt magában: összességében azonban nem nevezném magunkat a „vizek országának”.
l A globális felmelegedés a mi vizeinket hogyan érintheti? Milyen hatások érződnek már és milyenek várhatók?
– Már most is sok szélsőséggel találkozunk, amivel korábban nem vagy csak ritkán. A Balaton vagy a Tisza vízszintjének ingadozásait, a nagy árvizek és az erősen aszályos időszakok gyakoriságát látva a nem szakemberek hajlamosak azt mondani: ez az éghajlatváltozás hatása. A szakember azonban óvatosabb: az éghajlat ugyanis mindig változékony volt és roppant nehéz az emberi hatás – elsősorban az üvegházhatást okozó gázok kibocsátása – elkülönítése, csak az biztos, hogy a szélsőségek gyakoribbá válásában az emberi tényezők szerepet játszanak. Várható, hogy Magyarország éghajlata mediterrán irányba fog eltolódni – a kisvizek megfigyelt változása már ma is ezt mutatja –, ez pedig negatív hatással lesz a vizeinkre. Télen több lesz a csapadék, a magasabb hőmérséklet miatt a hóolvadás is hamarabb kezdődik, így megnő a téli árvizek kockázata. Nyáron kevesebb lesz a csapadék, magasabb lesz a hőmérséklet, ez pedig az aszály kockázatát növeli. A felszíni vizek lefolyásának változása a beszivárgást és ezzel a felszín alatti vizek utánpótlását csökkenti. Alapvető, hogy a bizonytalanságok figyelembe vételével olyan elemzéseket készítsünk, amelyek lehetővé teszik a jövőbeni problémák stratégiai elemzését.
l Az éghajlatváltozás miatt szállt alább a Duna–Tisza közén a talajvízszint?
– Ez lehet az egyik ok. A másik a nagy illegális vízkivétel, a harmadik a vízigényes növények termesztése, és a felsorolást folytathatnám. Ám pontos elemzések és mérések híján nem tudnám egyértelműen megmondani, hogy a különböző hatások hogyan aránylanak egymáshoz. Hozzáteszem: globális és regionális modellekkel vizsgálják az éghajlatváltozás hatását. E bizonytalan modellek szerint hazánk éppen egy nagyon erős változásnak kitett övezet határán fekszik, azaz itt nagyobb az érzékenység és a bizonytalanság, mint Európa jelentős részén.
l Vigyázunk a mérhetetlenül értékes vízkincsre vagy durván szennyezzük?
– Természetesnek vesszük, hogy vizeink itt vannak, elfogadható állapotúak, és keveset kell tennünk az érdekükben. Sajnos a város – és a ma – embere eléggé elszakadt a természettől és a víztől, s keveset tud tenni. Ezért roppant fontos a „víztudat” formálása és a társadalom nyomásgyakorló képességének javítása, annak érdekében, hogy a politikusok és a szakpolitikusok helyes döntéseket hozzanak. Ami a konkrétumokat illeti, az ipar és a mezőgazdaság változása mellett az 1000 milliárd forintos, folyamatban lévő városi szennyvízprogram is kedvezően hat, illetve fog hatni a vízszenynyezésre. De csupán a nem pontszerű vagy diffúz vízszennyezésre. Ma Európában és hazánkban is a szennyezések bő kétharmada diffúz, a földekről csapadékkal érkező, amit nem tudunk „csővégi” kezeléssel orvosolni. Ezért fontos a mezőgazdasági terhelések további visszafogása, ami már új fajta, összhangteremtő agrár-környezetgazdálkodási politikát kíván; ezzel foglalkoznunk kell.
l A Kárpát-medence „a lavór alja”. Meg tudjuk védeni felszíni vízfolyásainkat a máshonnan beléjük kerülő szennyeződéstől, káros anyagoktól?
– Erre optimista és pesszimista válasz is adható. A derűlátó felelet szerint az EU 2000-ben elfogadott
egységes vízpolitikáját, amely a vizek jó ökológiai állapotát állítja központba, 27 ország fogadta el és egyszerre vezeti be. Ha jól sikerülne az adaptálása mindenütt, akkor meg is szűnnének a határokon átnyúló szennyezések, mert a problémát minden ország ugyanúgy kezelné. S a Duna Konvenció programja – amely a többek között a legnemzetközibb folyam és mellékfolyói vízminőségét hivatott óvni – is szépen alakul. Ám a nemzetközi egyezmények „puhák”, néha csak írott malasztként működnek. A borúlátó felelet szerint tény, hogy olykor előfordulnak havaria esetek, mint a tiszai cianidszennyezés, amelynek már nyolc éve nincs semminemű következménye, s a Rába habzásának kezelése is közel évtizedes történet; csak a közeli jövőben lép működésbe az első bőrgyári szennyvíz-utótisztító a folyó osztrák szakaszán. Ám a társadalmi nyomásgyakorlás – a Rába esetében a határ mind a két oldalán – hatásosnak bizonyult…
l Elegendő-e a hazai víztározókapacitás? Ha nem: segít ezen a Vásárhelyi-terv?
– Hozzászoktunk, hogy a tiszai vízszint állandóan emelkedik, és ezért folyton magasítanunk kell a töltéseket. A vízszint növekedésben három ok játszhat közre. Az egyik, hogy a hullámtéren a folyó által szállított, lebegtetett hordalék kiülepedik. Emiatt, a becslések szerint száz év alatt körülbelül egy méterrel emelkedett a mederfenék, ezzel pedig fölötte a folyó vízszintje is. A másik: megváltozott a vízgyűjtőkön a területhasználat, például erdőket irtottak ki, ami gyorsította a víz lefolyását. A harmadik valószínű ok az éghajlatváltozás. Mivel méterekkel megnőtt a tiszai árvízszint, újra kell gondolni a folyó vízszabályozását. Ennek egyik eszköze az elhanyagolt hullámtér megtisztítása, ami fokozza a vízlevezető képességet. A másik a tározás. Ha elér a folyó egy bizonyos szintet, akkor összehangoltan ki lehet engedni a vizet természetes tározókba – mélyebb, és mezőgazdaságilag nem művelt, nem lakott ártéri területekre –, illetve mesterséges szükségtározókba. Az Új Vásárhelyi Terv, amely mintegy 300-350 milliárd forintba kerül, tíz éve az utóbbiakra összpontosított. Ezek közül nemrégiben elkészült a cigándi és hamarosan kész lesz a tiszaroffi tározó, de a program lényegesen lassabban halad, mint tervezték. Az igazi kihívás azonban más: hogyan találhatunk olyan területeket, ahol az árvíz levonulása után is vissza lehet tartani a vizet az aszályos időkre, mezőgazdasági hasznosításra. Erről beszélünk már vagy húsz éve, de konkrét tervek nincsenek. Pedig ezen is múlhat a mezőgazdaság – s ezzel a vidékfejlesztés és a foglalkoztatottság – jövője. Csak a döntéshez világos alternatívákkal kellene rendelkeznünk, merre is kívánjuk az agrárágazatot és a vízgazdálkodást együttesen fejleszteni.
l Mit kezdhetünk a termálfürdők idegenforgalmán kívül a világpiacon a jó minőségű hazai vízzel? Hisz’ odaszállítani, ahol vízínség várható – a harmadik világba – nemcsak drága, de a kereslet sem feltétlenül fizetőképes…
– A víz szállítása a nagy tömege miatt gazdaságtalan, roppant költséges, különösen kis magyar cégeknek. Úgy vélem, a vízkincsünket itthon kell megőrizni és hasznosítani. A turizmusban, az ökoturizmusban és a wellnessmozgalomban látok tartalékokat, hévíz, termálvíz hasznosítási lehetőségeket kínál a gyógyászat és höszivattyúval történő fűtés. A termálvizeinket korábban nem fenntarthatóan úgy termelték ki, hogy nem gondoskodtak a visszasajtolásukról, emiatt csökkent a víz nyomása. A visszasajtolás viszont magas költséggel jár. A geológiai adottságaink jók, de itt sem rendelkezünk átgondolt stratégiával. Sokat beszélünk az integrált vízgazdálkodásról, de nem ritkán ellentétesen kezelünk „vizes” kérdéseket.
l Mitől drágul nálunk az ivóvíz – mert így hírlik –, ha egyszer bőviben vagyunk?
– Viták tárgya világszerte, hogy a víz „szabad jószág”-e, amelyhez emberi jogunk hozzáférni vagy pedig áru. Én azt vallom: ha szolgáltatás kapcsolódik hozzá – tisztítják, házhoz szállítják –, akkor áruvá válik. A tisztítás pedig drágul, hiszen javulnak a mérési módszerek és jobban tudjuk, milyen szennyezőből mennyi található a vízben. Ezért a technológiai előírások és a határértékek is szigorodnak. És sokáig hagytuk a vízvezeték-hálózatot elöregedni. Nemcsak mi. Németország keleti részén az újraegyesítés utáni tíz évben 10 milliárd eurót fordítottak erre. Úgy becsülöm, az okos vagyongazdálkodás jegyében is, nálunk ennek a felét kellene 2-3 évtized alatt az elaggott vezetékek cseréjére beruházni. Minden új berendezés, a szolgáltatás fejlesztése is pénzbe kerül, tehát nem indokolatlan, hogy nő a víz ára – ha ez jobb, biztonságosabb szolgáltatáshoz vezet.
l Hány év alatt térül meg, amit ebbe fektet be az ország vagy a vállalkozó?
– Nagyon hosszú, több évtized, hiszen az ivóvíz- és csatornahálózatok élettartama 50-100 év. A vízgazdálkodás – ugyan nem kicsiny – de általában nem jó biznisz. Kevesebb pénzt is költenek rá világszerte, mint kellene; a közszolgáltatásba általában az állam is számottevően kénytelen befektetni. A privatizációra is van néhány jó és sok rossz példa, de a lényeg valójában a tulajdonosok, az üzemeltetők – állam, önkormányzat, szolgáltatók, befektetők stb. – és a fogyasztók átlátható, kiszámítható, szabályozott szerződéses partneri viszonyának kialakítása, ami türelmes megközelítést kívánna.
l A Magyar Tudomány Ünnepén konferenciát tartottak „Kutatás a fenntartható vízgazdálkodásért” címmel. Hogyan áll az ország a hidrológiai kockázatok – árvíz, aszály – elleni stratégia dolgában? Tudják mi a teendő?
– Annyit már tudunk, hogy paradigmaváltásra van szükség, hiszen a múlttal szemben a vízproblémák kiváltó oka és jelentős részben a megoldása is a vízszektoron kívüli. Tudjuk, hogy határozott vízióval kell rendelkeznünk, hogyan is bánjunk ezzel a csodálatos természeti kincssel. A változó feltételekhez, amilyen például az éghajlatváltozás, alkalmazkodni kell. S éppen a gazdasági válság miatt soha akkora szükség nem volt előrelátó stratégiára, ami az összes kérdést – beleértve az árvizet, a belvizet, az aszályt, a vízminőséget, a vidékfejlesztést, a mezőgazdaságot, a környezet- és vízvédelmet – okosan együtt kezelné. Nem egy újabb jelentésre, nem újabb jogszabályra, hanem valódi, határozott kormányzati stratégiára gondolok. Erről sokat beszélünk. 1998–2002 között vezetője voltam az MTA vizgazdálkodási stratégiai programjának. Elsődleges célunk a legfontosabb kérdések megfogalmazása volt. Eredményül egy könyv és sok gyümölcsöző vita született, ám a cselekvés szintjére nem jutottunk el; ma sincsen átgondolt, megvalósítható stratégiánk.
l Mennyire biztonságos a terrorizmus korában a vezetékes vízellátás?  Hisz’ a csövek könynyen támadhatók, bizonyság erre a olajvezetékek „sorsa”. Legalább erre van stratégiánk?
– Megváltozott a világ a 2001 szeptember 11-i terrortámadás óta. Korábban a vízműveket nagy feliratokkal jelezték, ám 2001 ősze óta a táblák világszerte eltűntek. Sokfelé katonai erőkkel, különleges őrökkel óvják a vízműveket és azok védőterületeit. Az ENSZ Egészségügyi Világszervezete, a WHO a vízkivételtől a szolgáltatásig a vízellátás egész rendszerére dolgozott ki ajánlásokat biztonsági tervek készítésére, amelyeket sok ország átültet a gyakorlatba. Magyarországon évek óta sok szó esik a vízközműtörvényről, de tartok tőle, hogy erről még egy ideig csak beszélni fogunk. Attól pedig nem csökken a kockázat.

Vasvári G. Pál

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!