Tudom, hogy megosztott országban dolgozom

Azért vagyok „ennyire” tájékozott, mert előző nap a svájci intendáns, Martin Haller kiváló előadásban ecsetelte, miként készülnek erre a nagy eseménysorozatra, sok más mellett megemlítvén, hogy a nagyjából 200 ezer lakosú város taxisait angolra oktatják – persze nem ők fizetik az óradíjakat –, hogy a várhatóan nagy létszámú vendégsereggel szót értsenek. Nos, az én taxisom elneveti magát: – Talán inkább német tanfolyamokra lenne szükség, meg egy kis helyismeretre, hiszen ez nem különösebben nagyváros, így különösen kellemetlen, ha éppen egy taxis nem tud eligazodni.
Aztán magyarázatképpen hozzáteszi, hogy kollégái között – mint különben mindenütt Nyugat-Európában – sok a bevándorolt. Szavaiból egyébként jól kivehető, hogy kedvére van a nagy felhajtás. Amelyről a fesztivál programigazgatója elmondta, két dolog kellett ahhoz, hogy öt héttel a nyitány előtt lényegében minden együtt legyen, sőt néhány program már is elkezdődhetett: pénz és ötletek. Nagyjából hatvanöt millió eurós költségvetést kapott a programokra; ebből 60 millió hozzávetőlegesen azonos arányban oszlik meg Linz városa, Felső-Ausztria és a szövetségi – tehát állami - költségvetés között. Kissé epésen jegyzi meg, hogy az Európai Uniótól másfél millió eurót kapnak – ami csekély töredéke az említett húsz-húsz milliónak, ám annál több papírmunka és vesződség járt vele. A maradék kisebb szponzori hozzájárulásokból jött össze. Ezen felül hozzávetőlegesen 280 millió euróba kerültek a különböző beruházások, amelyeket döntően az osztrák magántőke finanszíroz; akadnak olyan létesítmények, például a most épülő reprezentatív színház, amely csak 2009 legvégén lesz kész. Ezzel is hangsúlyozzák, hogy nem pusztán arra a 365 napra gondolnak, amely a kulturális fővárosi létet jelenti. A pénzen kívül ötletek kellettek: Haller szerint 2000 ötletet kaptak ő és munkatársai, amelyeknek a nagy többségét el kellett vetni – például olyan is volt, hogy fessék kékre a vasúti hidat –, mindössze 120 maradt. Ezek megvalósításához a Svájcból ideérkezett kulturális menedzser teljesen szabad kezet kapott. A magam részéről két – nyugodtan megkockáztatom: fantasztikus – elgondolást „irigyelek” a linziektől. Az első mindjárt Haller személye: a városi és tartományi, egyébként ellentétes színű vezetés  megegyezett arról, hogy kívülről hoznak igazgatót, aki tehát kívül- és felüláll minden vitán, a politikaiakon is. Mondja is Haller, tudja, hogy Ausztria megosztott – vörös és fekete, szocialista és néppárti, de őt ez nem érdekli, s nem is szólt senki bele abba, hogy milyen programokat szervezzen. Három és fél éve készíti elő az egykori, bizony nem különösebben vonzó, erősen szennyezett iparvárost erre az új szerepre. Persze Linz átalakulása nem most kezdődött, hiszen a Herman Göring Művekből kinőtt VÖEST – Ausztria legnagyobb acélgyára – már régen nem egyetlen nevezetessége Felső-Ausztria tartományi fővárosának, ahol a területnek felét ma már a természet adja; hangsúlyozzák is, hogy a nagyipar, a kultúra és a természet összhangját kívánja fokozni a sok száz program.
Amelyek közül egyet emelek ki, túl minden színházi bemutatón, koncerten, kiállításon, hajókiránduláson: már egy ideje hirdeti a Schlossmuseum bejárata fölötti plakát, hogy Linz a Führer kulturális fővárosa. Nem tévedés: a linziek most büszkék arra, hogy múltjuk e csúnya barnapettyes foltját a világ elé tárhatják, s alapos kutatások nyomán előkerült dokumentumokkal adják tudtára országnak-világnak, hogy Hitler nagyon szerette Linzet, mi több, Hamburg, München, Berlin és Nürnberg mellett a kedvencei között tartotta számon. Mindezt abban a városban, ahol – mint egy kolléga mesélte – a hetvenes évek elején a gimnáziumi történelemoktatatásból valahogy kimaradt Hitler linzi vonzalma és abban az országban, ahol sokáig nem akarták bevallani a náci múltat, s a baloldal egy része is erőteljesen barnállott. Nem kell különösebb jóstehetség ahhoz, hogy előre lássuk, Hitler linzi álmainak a tudományos fölkutatása váltja majd ki a legnagyobb visszhangot a fesztivál rendezvényei közül. A Führer azért vonzódott Linzhez, mert a közelben született és gyermekkora egy részét is egy közeli felső-ausztriai településen töltötte. Gigantomán vágyait elsöpörték a világháború katonai fordulatai, de az ő idejében tervezett két épület ma is megvan, s ha igaz, az ő ötlete volt a Niebelungen-híd. Eszembe jut Illyés mondása: azért, mert Hitler szerette a tejet, még mi is szerethetjük. A bájos és nem túl nagy belvárost kecsesen hosszabbítja meg a híd, amelyet még nem láthatott sem Kepler, a nagy csillagász, aki egyik fő művét a Rathausgasse valamelyik házában fejezte be, sem Anton Bruckner, a német késő romantika – Mahler mellett – legnagyobb mestere, aki 1856-tól 12 évig orgonistája volt az itteni székesegyháznak. Róluk és még nyilván sokakról gyakran esik majd szó a jövő évi kulturális fővárosban, de most ennél jobban izgat, mi vajon kiállnánk egy hasonló rendezvényen – mondjuk – a Szálasiék rémuralmát firtató kutatásokkal, a vidéki zsidóság tragédiájával vagy a svábok háború utáni erőszakos kitelepítésével – és a sort lehetne folytatni.
Az olykor aggasztó pécsi hírek különben eljuthattak Linzbe. Az intendáns udvaria-san megjegyzi, hogy az unió új tagjaiban rendre gondokat okoz a kulturális fesztivál: így van ez az idén Vilniusban, s így volt a romániai Szebenben is. Érthető, hiszen nincs még tapasztalatuk, s kevesebb a pénzük, mondja Martin Haller, akinek szavait az Európai Újságírók Szövetségének közgyűlésén nemzetközi társaság követte. Nézem Felső-Ausztria lapjának, az OÖNachrichtennek a térképét és számait: Szebennek 2007-ben 13 millió eurója volt, Vilnius most 22 millióból gazdálkodhat. Keresem a térképen Pécset, hiszen ott van már 2010 másik két kulturális fővárosa, Ruhr és Isztambul –, de nem találom.
Pécs még hiányzik, legalábbis a linzi lap térképéről.(martin)

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!