Kommentár

Ha meggondoljuk, a dunaszerdahelyi botrány előtt egy magyar–szlovák kormányfői csúcs megrendezése volt – évek óta – a kérdés, azóta szinte sorozatban találkozik mindenki mindenkivel: államfő, házelnök, miniszterelnök a partnerével. S igazat kell adnunk a szlovákiai magyar párt elnökének, aki ugyan nem számít gyors áttörésre, ám úgy véli: „jó jelzés a lakosság felé, hogy a politikusok képesek tárgyalni”. Erre mondják az amerikaiak, hogy balkezes vállonveregetés: még szép, hogy két uniós, NATO-szövetséges állam vezetői képesek megvitatni problémáikat. Főleg, ha figyelembe vesszük, hogy e két ország lakosai nagyon is képesek szoros kapcsolatokat ápolni, egymáshoz utazgatni, vagy a másik területén dolgozni, céget alapítani, miegymás. Erős a gyanúnk, hogy ezt a magyar–szlovák hidegháborút európai partnereink is fokozódó értetlenséggel nézték, amire friss példa az Európa Tanács bizottságának felszólítása: ugyan reagáljon már Pozsony Budapestnek a dunaszerdahelyi rendőrattakkal kapcsolatos felvetéseire. Hiszen mi sem természetesebb abban a közös Európában, amelyben olykor a strasbourgi bírák döntenek el a hazai jogszolgáltatásban vitatott ügyeket.
S noha e konkrét vitatéma magától értetődően napirenden marad, jól érzékeltette a feszültté vált viszony a két államfő szombati találkozója után mondhatni várhatóan feltett újságírói kérdés: megkérdőjelezi-e Magyarország a trianoni szerződést? Míg minket meg az érdekel, betartja-e Szlovákia azokat a kisebbségvédelmi normákat, amelyekre a trianoni óta jó néhány új keletű megállapodás is kötelezi? Vagyis kölcsönös a gyanakvás és kölcsönösen kérjük számon egymáson az alapdolgokat.
Sejthetően azért, mert mindkét oldalon akadnak nacionalisták, akik bizony megkérdőjelezik Trianont, s kétségbe vonják, de legalábbis minél jobban korlátoznák a kisebbségi magyarok jogait. Igaz, a felelősség már nem igazán kölcsönös, hiszen nálunk szélsőjobboldali – parlamenten kívüli – csoportok újítanák fel az irredentizmust, míg náluk kormánykoalíciós partnerek vitatják el a kisebbségi jogokat. De azért tőlünk sem kellene ezt az irredentizmust „exportálni” a határon túlra, s vele alibit adni a magyarok ottani nyelvhasználatát csorbítóknak. Vagyis tisztelni kellene egymás érzelmeit is. Tetszik, nem tetszik Szlovákiát végső soron Trianon tette szomszédunkká, s mi immár csak aközött választhatunk, hogy jó vagy rossz szomszédot akarunk. A válasz e kérdésre nyilvánvaló abból a tényből, hogy e szomszédunknál is sok magyar él. Miből következően nem matricás ábrándokat kell kergetni, hanem az ő magyarságuk megőrzését kell biztosítani. Akár a mostani nehéz pozsonyi partnerrel is, amelyről mindent elárult a héten, hogy a fő kormányerő előbb megszavazta a magyar tankönyvek nyelvhasználatának helyreállítását, majd sietve elvetette a budapesti kormányfő hat pontját: valamivel ki kellett engesztelnie a tankönyveket szlovákosítani próbáló és „cserbenhagyott” koalíciós partnereit.

A.J.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!