Sólet csülökkel

Ugyanez színészben: „Miben látott engem?” Nem szeretném magamat elemezgetni tehát, csak néha még én is megunom a „mindenki hülye, csak én vagyok helikopter” alapállást, ami nagy szó. Tudom ezt unni, dacára annak, hogy bármit csinálok, nagyjából így érzem – nem mindenki hülye, sőt, a legváltozatosabb helyen találok bölcseket magam körül is. Hajóst például igazán nagyon akartam utálni. Tisztelt bíróság, én mindent megtettem, de nem ment. Most sem megy. Pedig olyan, mint akit szépen lehet gyűlölgetni, elvégre ránézésre antiszociális, kicsit sem kedves, sőt, van egy olyan hibája, amit úgy tűnt, nem tud jóvá tenni nálam: több lányismerősöm is jelezte, hogy ő jóképű. Kikérem magamnak. Egész eddigi életemben azzal vigasztalódtam, hogy Isten nagyvonalakban igazságos, aki okos, az legalább csúnya, mint én, s bár ebből az is következik, hogy a szintén meglévő hülye és egyben ronda emberek ellentételezéseként egyben lennie kell valahol jól kinéző és intelligens példányoknak is, azt reméltem, ezek nem a közvetlen környezetemben bukkannak fel. András meg okos, mint a Nap, vicces is, és még... mindegy. Szóval nem tudom gyűlölni. Sőt, kifejezetten megkedveltem, állati jól szórakozom kettővel mellette ülve minden megjegyzésén, a gitározásán, alig tudom rávenni magam valahogyan, hogy néha legalább kísérletezgessek a beszólással. De ugyanígy sohasem tudnám nem kedvelni Gálvölgyit és a többieket, valamint számtalan olyan ismerősömet, akiket nyilván nem sorolok fel névvel, mert nem közszereplők, oszt minek. Egy kalandos foglalkozású barátom például igen veszélyes szférában remekül lavírozik mintegy negyven éve, segített megértenem, hogy a bölcsesség ezer helyről jöhet. Biztos a karácsony hülyített meg, de jelzem, úgy tűnik, csak engem. Észrevették? Élő embert nem érdekel az egész, nem úgy gondolom, hogy Jézuson kellene merengenie a bulvárlapoknak, de valamit azért mégis... nem, ez nem vallási kérdés, legalábbis nálam, aki általában véve hülye az összes valláshoz, nem. Nekem sikerült már kővé dermesztenem egy barátomat, midőn az illető büszkén mesélte, milyen jó sóletet tud készíteni s én lazán, vicc nélkül megkérdeztem, lehet-e benne csülök is, mert én úgy szeretem. Állítólag még mindig ott áll és próbálja eldönteni, hogy hülye vagyok vagy szórakozom vele. Buddhista exemet is megkérdeztem, ők ünneplik-e a karácsonyt, aha, mondta, az ünnep az ünnep. Lassacskán talán Vietnamban jobban megülik, mint nálunk, vagy lehet, hogy pusztán türelmetlen vagyok. A plázák, azok igen. Az egyikben földbe gyökerezett a lábam, ahogy megpillantottam egy villanyégőkből kirakott, kettő darab rénszarvassal súlyosbított szánt. Világított is, meg minden, lsd. még „Anyu, ég a karácsonyfa!” – „De kisfiam, azt úgy mondják, világít.” – „Rendben, anyu, de már a függöny is világít!”. Szezonja lévén az ünnepi cikkeknek, naponta két újságírónak válaszolok arra a kérdésére, hogy hogyan fogok ünnepelni. Talán ezért kezdtem ezen gondolkodni. Fenyőfát nem fogok állítani, részben ugye az erdők fokozott védelme mián, részben pedig fog a franc betuszkolni a lakásba, aztán egy hét múlva kituszkolni onnan egy szúrós szart. Ajándékokat sem nagyon vásárlok, sokat dolgoztam én azért, hogy látsszon az antiszociális beütés, manapság már nem is várják tőlem. Csak a fiam a kivétel, hála istennek gyereknek még nem olyan nehéz ajit választani. Aztán... aztán semmi. Szentestén általában üldögélek és azzal ünnepelek, hogy nálam nincs szabály. Itt így is lehet. S már a felkészülést sem úgy kezdem, mint mások – gemütlich jelleggel belelépve egymás májába az üzletekben, összetörve egymás kocsiját a bevásárlóközpontok parkolóházában. Rajtam ilyen szeretethullámok uralkodnak el és ez tart is... néhány hétig. Az is valami.

Jáksó László

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!