Egy ország röhögte ki múlt héten a birkás embert, aki elhitte, hogy létezik 54000 forintos bankó.
Pedig a birkás ember igazából csak akkor követett el maflaságot, mikor
az eset után, szomorú szégyenkezéssel tévéstáboknak is elmesélte,
mennyire örült, hogy egy srác, a birkákért cserében kezébe nyomta a
Deák Ferenc arcmásával díszített, pénznek látszó tárgyakat.
Azt ugyanis a legegyszerűbb, legnaivabb birkásnak is illene már tudnia, hogy a média csak a gazemberek arcát szokta kíméletesen kitakarni, az áldozatokat premier plánban mutatja, sőt, ha egy mód van rá, hülyét is csinál belőlük.
A tévénézők a térdüket csapkodták, nagyokat röhögtek, hogyan lehet valakit (sőt, mint kiderült, másokat is) ilyen átlátszó trükkel megvezetni. Ez az ötvennégyezres bankós történet olyasmi volt, akár egy nemzeti csoportterápia. A csecsemőket, szenilis aggokat leszámítva, nyolcmillió magyar érezte magát hirtelen okosnak, fölényesnek és tájékozottnak, akit nem lehet csak úgy, ócska trükkökkel megkárosítani, átverni, becsapni, elvégre ő átlát a szitán: kapásból tudja például, hogy ötvennégyezer forintos bankó nem létezik.
– Hallottál már ilyet? – fordult nevetve a bölcs tévénéző az ő bölcs asszonyához, és hirtelen egyikük sem emlékezett a maga ötvennégyezresére. A ház ura, mondjuk a felmondólevélre, mellyel kirúgták az állásából „átszervezés” címén, és ő egészen addig hitte az átszervezést, míg egy kolléga föl nem világosította, hogy a cég csak meg akar válni az ötven év feletti „öregektől”, plusz az állása a főnök unokahúgának kell. A ház úrnőjének fejéből is elpárologtak a friss incidensek, mikor előbb egy bankban mondták neki, hogy az euróbetétjük aprópénzrészét kizárólag forintban tudják kifizetni, később jóval több forintért tanulta meg, hogy egy áru nem kerül kevesebbe pusztán attól, hogy akciós.
Nem tudom, hogy egy ötvennégyezresen miért kéne megrökönyödni.
A világban, s különösen a mi hazánkban annyi csudás dolog történik egyfolytában, hogy ha mindegyiken megállnánk töprengeni, hát belebolondulnánk, de legalábbis elterjedne, hogy képtelenek vagyunk lépést tartani a rohanó élettel, begyöpösödött, változásra képtelen alakok lettünk.
Hogy egy nüánszot említsek, ott volt az a politikanyelvészeti vita a „hetenkénti” szó jelentéséről. Mármint, hogy ha a parlamentnek hetenként kell üléseznie, az tényleg azt jelenti-e, hogy minden héten, vagy jelenthet három-, tíz-, esetleg százhetenkénti képviselői sokadalmat. Lefogadom, hogy a birkás ember – ez ügyben a legtöbben birkás emberek voltunk – nem bírt túllendülni az egy hét egyenlő hét nap féle rögzültségen, amin néhány kreatív fiatalember csak mulatott. És kiállítottuk magunkról a bohócbizonyítványt, mikor egy-egy kreatív állami autópálya-könyvelésen, bírósági ítéleten álmélkodtunk. Mikor úgy kerestük Kaya Ibrahimot a pesti utcán, mint annak idején Petőfit. Mikor elhittük, hogy a tizenharmadik havi bér és nyugdíj külön ajándék, ahelyett, hogy elosztottuk volna az ötvenkét hetet néggyel, mármint, ha érvényes még, hogy nagyjából négy hét tesz ki egy hónapot.
Honfitársaink százezrei vesznek naponta ránctalanító krémeket, hajnövesztőt. Mások őserdőben tengődő celebekben, lottónyereményben hisznek, vagy hogy az adócsalás büszke, mélymagyar virtus, sőt, készséggel elfogadják, hogy létezik népboldogító, minden bajt elsöprő népvezér. Kíváncsi lennék, a birkás ember mit szólna ez utóbbi hiedelmekhez. Alighanem a térdét csapkodva nevetne rajtuk.
R. Székely Julianna
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!