Ki lépte át a Rubicont?

Minden etnikai viszály a téves általánosítással, a kollektív váddal kezdődik, s nehéz volna tagadni, hogy a közéletünk jobbszélén jócskán akadnak olyanok, akik a vétket ürügyként használják a származás megbélyegzésére, ekként vélve népszerűsíteni mozgalmaikat. Igazi baj akkor válik belőle, ha mérvadó politikai erő is beszáll ebbe a bűnbakkeresésbe, mintegy vetélkedve az etnikai ellentéteket tudatosan meglovagolókkal.
Márpedig éppen ezt tette az Orbán–Kövér páros. Ahelyett, hogy a vezető jobboldali párt teljes tekintélyével próbálták volna csillapítani a kedélyeket, bőszen  nekirontottak az utált kormányzatnak. Nagyon úgy fest, hogy a múlt heti – vitathatatlanul romaellenes, gárdistákkal és (gój) motorosokkal ékes – kiskunlacházi tömegtüntetés riadóztatta a Fidesz-vezéreket, akik vélhetően nyugtalanul olvasgatják a szélsőséges pártok és portálok őket is szidalmazó szövegeit. Hogyne, érthetően lépéskényszerbe kerültek, ám – sajnos nem egy európai konzervatív párthoz illő módon – alighanem maguk lépték át azt a Rubicont, amelyikről teátrálisan szónokoltak.
Mert ugyan miért emlegetett Kövér éppen a kiskunlacházi borzalmas gyilkosság kapcsán „lélektani Rubicont”? Vádlón kérve számon szocialista politikusokon, hogyan beszélhettek a parlamentben rettegő romákról éppen a szerencsétlen lány temetésének napján. Egyelőre senki sem tudja, ki volt a tettes, kéjgyilkosság sajnos mindenhol és minden korban előfordul, felelős politikus óvakodik prejudikálni (és persze még akkor is – sőt akkor leginkább – megválogatná szavait, a világért sem szítva az etnikai ellentéteket, ha bebizonyosodna az elkövető roma mivolta). Vajon hogyan kapcsolódik e politikai vád, a még tisztázatlan hátterű tett a romaügyhöz, ha Kövér nem adott hitelt a máris roma gyilkosokat emlegető szélsőjobbos megnyilvánulásoknak? Ha higgadt konzervatívként óvakodik az ilyenkor (a történelem tanúsága szerint) oly gyakori tömegindulatok hatása alá kerülni. Már csak azért is, mert pénteken megtudhattuk az ország rendőrfőkapitányától, hogy a faluban rögvest meggyanúsított három roma fivér bizonyosan nem lehetett elkövető. Ellenben legalább egy közelmúltbeli Molotov-koktélos támadásnak már kézre kerített tettesei be is ismerték neonáci szándékukat.
Régi szokásuk szerint, Orbán és Kövér a legjobb védekezésnek a támadást tartja. Sietnek is rákenni a balliberális oldalra azt, amiről a jobboldal buzgó publicistája „fajgyűlöletkártyaként” vezércikkez szombaton. Ők utasítják vissza tettetett haraggal az etnikai motívumok „belekeverését”. De nem ám a szélsőjobbot kárhoztatva érte, hanem a kormányt: eszerint annak volna érdeke az ilyen konfliktus, elterelendő a figyelmet a gazdasági válságról. Most hagyjuk az olyan csacskaságokat, hogy a kormánynak az volna a jó, ha minél rosszabb az országnak: itt és most ez csupán kedveskedés a szélsőjobbnak, amely – szintén régi (és a szélsőballal egyező) szokása szerint – mindig tudatos kártevőket lát körkörösen. Egyszerűen arról van szó, hogy párosunk nem mer szemben úszni a szélsőjobb által felkavart árral, rettegve az „egy a táborból” elvándorló szavazatokért. S elképesztő felelőtlenséggel stílsze-
rűen szinte brácsásként áll be a Jobbik prímásának – és a jobboldali média néhány hangadójának – cigányellenes zenekarába.
E háttér ismerete nélkül akár még el is hihetnénk Kövérnek, hogy ő és pártja nem akar mást, csupán határozottan elutasítja a származás, bőrszín, szociális helyzet alapján való megkülönböztetést, s diszkrimináció-mentesen akar mindenkit megvédeni, hozzátéve: viszont senkinek sincsen joga ahhoz, hogy büntetlen maradjon, ha bűncselekményt követ el. Hogy úgy van! – kontrázhatnánk, ha ez utóbbi nem hangzana színházi „félreként”, s ne olvastuk volna az internetet ellepő állításokat éppen a kiskunlacházi roma gyanúsítottak hatósági „bújtatásáról”. Vagyis az amúgy jól hangzó általánosság valójában a szélsőségesek gyanúsítgatásainak visszhangja. S hát olvashatjuk a megjelenő és aligha Fidesz-távoli lapokat, amelyek minden egyes romabűnt égre kiáltóként tálalnak, ellenben csak kényszeredetten ítélik el, ha egyáltalán, a cigányok megfélemlítését. S miközben politikusaikhoz hasonlóan kikérik maguknak a rettegő romák említését, annál többet cikkeznek a romáktól rettegőkről: ha magam is hajlanék a kövéri logikára, azt írnám: korántsem véletlen egyoldalúság ez (engem azonban zavar, hogy a „nem lehet véletlen” – ugye, nem véletlenül! – Sztálin szavajárása volt).
S azon is el lehet tűnődni, ki akarja igazán elterelni a figyelmet a gazdasági válsághelyzetről. Eddig azt olvastuk (jobb és baloldali elemzőktől), hogy a pénzügyi krízis a kormányfőnek „jött jól”, mert határozott válságkezelését a közvélemény inkább méltányolja, mint az ellenzéki vezér kötözködő távolmaradását. A friss felmérések is jelzik, hogy ez a kontraszt inkább a Fidesznek ártott. Vagyis éppenséggel kinek lehet érdeke az etnikai viszály szítása, mármint a szélsőjobbon kívül?! Jómagam nem követném a sietve vádaskodó párost, s nem prejudikálnám politikai bűntényüket, de azt igenis számonkérhetőnek tartom, hogy ebben a kritikus helyzetben ők lamentálnak a Rubicon átlépéséről (és beszélnek a rendőrség szétveréséről másfél éves jobboldali rendőrellenes kampány után). Ráadásul olyasmiket állítva, hogy borzalmasan romlott a közbiztonság, amit a főkapitány adatokkal tud cáfolni. Viszont megint finoman szólva is gyanús, hogy ez éppen a még felderítetlen, ám a szélsőjobbon máris a romák nyakába varrt lánygyilkosságról jutott eszükbe. Akkor is, ha az adott faluban most nyilván „félni kell az utcán”, ahogy másutt is hasonló szörnyű tettek után jó darabig rettegtek az emberek. Ebből levonni messzemenő – és a tényekkel nem alátámasztható – következtetéseket a legnagyobb sajnálatomra szélsőséges logikáról árulkodik.
Miként az is, hogy egy nappal Kövér tirádája előtt Orbán a „lefasisztázást” kérte ki a jobboldal nevében. Méghozzá szintén a szélsőjobbos szerzőktől már megszokott formulával: a kormányzó párt és a neki szekundáló liberálisok naponta a magyar népet fasisztázzák le, ha úgy érvelnek, hogy hazánkban fajgyűlölet fenyegeti a cigányságot és más kisebbségeket. „Ebből elég volt, nem vagyunk fasiszták!” – üzente a vezér, közölve még, hogy a huszonnegyedik órában volnánk. Hogyne, látszólag a híres-hírhedt kétfrontos harcot vívván, hiszen nemcsak a kormányoldalnak mondogatott oda, hanem azt a szélsőséges gondolkodást is „veszedelmesnek” bélyegezte, amely a bűnözést a cigányság faji tulajdonságaiban keresi. S az orbáni logikával a kormányzat a bűnrészes, tehát az volna (dehogyis a Fidesz!) e szélsőségesek cinkosa, merthogy „rombolja” a védekezéshez szükséges eszközöket. Jellegzetes okfejtés: átveszem az újnyilasok szóhasználatát a „lefasisztázásról”, (ami esetükben persze érthető, hiszen érdekük a nagy többség mögé bújni, s az őket célzó vádat az egész népre kiterjeszteni), majd jóval kevésbé „ütős” kifejezésekkel azért őket is elmarasztalom. Dörgedelmes megrovás a baloldalnak, „apró betűs” ejnye-ejnye jobbra, nehogy már felbőszítsem azt a szélsőséget, amely bizony a hajdani fajgyűlölőket idéző érvekkel és stílusban ír, beszél a kisebbségekről, melegekre, romákra időnként már rá is rontva.
Egy dologban igazat adok Orbánnak: alighanem valóban az éjfél előtti órában vagyunk, s húr már el is pattan helyenként. Ilyenkor – csakúgy mint nemzeti gazdasági válsághelyzetben – európai és felelős politikus nem balközép ellenfeleit rohan megbélyegezni, ráadásul a szélsőségesek módján, s a világért sem mond olyasmit, ami retorikai olajat önt a tűzre. S hajlandó végre észrevenni, nemcsak pár ravaszul óvatos megintés erejéig, hogy az újnyilas erők a maguk részéről már átlépték a Rubicont (vagy esetünkben történetesen a Dunát és az Ipolyt is), ezért aztán, ha fogcsikorgatva is, a politikai túloldal mérsékelt erőivel keresi az összefogás lehetőségét a közös válságelhárításra. Ha ő is el szeretné kerülni, hogy hazánkat a – gárdamenetelésekre már felfigyelt – külvilág fasisztázza le.

Avar János

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!