Nem vagyok Bond-rajongó, legalábbis két éve még biztos nem voltam az.
Aztán jött Daniel Craig, és elolvasztotta a szívemet. No nem a
Jeges-tenger-kék tekintetével, vagy a húsvét szigeti kőszobor-képével.

Hazudnék, ha azt állítanám, Craig nem nyűgözött le már korábban a Torta, A Tíz perc: Cselló, vagy a Sylvia című filmekben, de a Casino Royale-ban éreztem igazán, milyen óriási energiát összpontosít játékában. Nem csak fizikai értelemben, vagyis nem attól hiteles, hogy a kaszkadőrjelenetek javát bevállalja. Nincs szüksége a kütyükre, meg a hihetetlen hőstettekre, mert egész egyszerűen tud játszani. Hidegvérű, titokzatos, karizmatikus és nagyon is mai figura, akárcsak a globális ökoterroristák (élükön a kevésbé veszedelmes, ám briliánsan ellenszenves Mathieu Amalrickal), akikkel szembeszáll.
S ha már választani kell, akkor inkább Sean Connery és Daniel Craig, mint Roger Moore és Peirce Brosnan. Brosnan a gigerli vigyorgásával, a Martinijével (az is abszurd, hogy a világ állítólagos legkeményebb pasijának egy női pia az itala),  mint szupersármos szuperkém, legfeljebb a környék szuperkandúrja lehet, aki autós üldözés közben a Dancing Queent bömbölteti...
A Brosnan-érában kiborítottak a teljesen képtelen akciójelenetek, a kocsival kiugrunk a repülőből és társaik. Persze A Quantum csendéjben is voltak szürreá-lis részek, és el kellett használni minden robbanóanyagot, amit a forgatásra vettek. Kicsit látszott az igyekezet, hogy autós üldözés kipipálva, gyalogos, motoros, hajós, repülős hajsza szintén, talán csak űrrakétán meg szörfdeszkán nem kergetőztek a jók és a gonoszak. Rosszul hiszik, hogy ettől szárnyal majd a néző adrenalin-szintje. A Casino Royale önújraélesztéses jelenete a kesztyűtartóból elővett defibrillátorral például az egyik legizgalmasabb újkori Bond-bravúr, és Bond (ténylegesen) alig mozog benne. A számítógépes játékokon, Tomb Raideren meg Max Payne-en felcseperedett suhancok számára talán még követhető az a hipersebesség, ahogy az akciójelenetekben rángatják a kamerát, miközben a vágások picit gyorsabbak, mint egy átlagos R.E.M.-fázis. Már-már szem- és fejfájás kerülgeti a nézőt, akiben még az is felmerülhet, vajon egyáltalán élvezi-e a filmet.
Míg az új Bond a Casino Royale-ban megmutatta érzékeny, társas lényét, a Quantum csendjében szörnyen magányos, igazi mizantróp. Akár egy Schwarzenegger-kommandó, hősünk egyedül küzd a világ ellen, fegyvere az ökle, a pisztolya és a mobilja. Segítői akadnak, de persze senki sem bízhat senkiben, az utolsó biztos pont az életében a matriárka, vagyis M (Judi Dench). Érteni véljük, hogy Vesper halála fáj neki, s a bosszú tüze ég szívében. A film végére azonban mindez megkérdőjeleződik, mintha már azon gondolkodtak volna a producerek, hogy legyen miből építeni az új forgatókönyvet.
Az akciójelenetek picit agyonnyomták a forgatókönyvet. Fordulat fordulatot követ, nincs idő a hosszas magyarázatokra, így a Casino Royale-tól két év távlatban már nem is értettem, most hogy kerül elő Mathis (Giancarlo Giannini). A megértést az sem segíti elő, hogy a párbeszédek kőbaltával lettek kimunkálva, Stohl Bucinak nem volt sok dolga a szinkronban.
A film címéről hosszasan lehet vitatkozni, vajon leiterjakab, vagyis kínos félrefordítás, vagy egyszerűen csak vacak, semmitmondó. Esetleg még rá lehet kenni arra, hogy a Bond-filmcímek általában enigmatikusak, mint a Halálvágta (A view to a kill), vagy a Gyémántok az örökkévalóságnak (Diamonds are forever). Eleinte engem is zavart a magyar cím, aztán megbocsátottam, ahogy ezt a kicsit suta Bond-részt is a vérforraló Casino Royale és a következő újabb tökéletes darab között. (A Quantum csendje, forgalmazza az Intercom)
Bálint Orsolya

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!