Most, hogy a kitűnő kommunikációs készségű, ékesszólóan érvelő
szakszervezeti vezető ismét azt akarja nekünk bebizonyítani, hogy a
vasút alkalmazottai immár nem is a relatív, hanem az abszolút
elnyomorodás szakadékának szélén tántorognak, miközben a társadalom
többi rétegét fölveti a pénz, s itt az ideje annak, hogy ez égbe kiáltó
igazságtalanság ellen a vasúti dolgozók ismét sztrájkkal tiltakozzanak
– nos, tehát éppen most azon gondolkodtam el, hogy milyen jó lenne, ha
én utasként is sztrájkolhatnék, vagyis fütyülnék a vonatra.
Olykor nagy kedvem lenne hozzá.
Néhány hete Linzből jöttem haza, s az egykor nagy tisztelettel emlegetett mintavonatunkon, a Wiener Walzeren volt szerencsém megtenni a hatórás utat. Valóban szerencsém volt, mert a velem szembenülő honfitársunk Zürichből jött, ő tehát már Zürich óta, vagyis hat órája fázott, amikor az osztrák tartományi fővárosban felszálltam. Csak a légkondicionáló berendezés jó, mondta a kalauz, ezek a régi kocsik már…, s kimondta, hogy milyenek. Mindenesetre ez olyan lepukkant volt, hogy bizony Bátonykemenes és Parádszentbalázs közt sem kéne ilyent járatni.
Maradjunk is inkább magyar földön. Elég rendszeresen utazom Eger és Budapest között, s az elmúlt hónapokban még az InterCity vonatok késése is rendszeressé vált. A héten például húsz percet késett a főváros és Füzesabony között, ami éppen elég volt ahhoz, hogy lekéssük az Abony és Eger között közlekedő vicinálist. Mert az, ugye, nem várt meg; a buszra bő két órát kellett volna várni, a vasútállomás restije – kocsmája, talponállójas, presszója, ahogy tetszik – zárva volt, így aztán igazán nem felejthettük el, hogy magyar földön járunk. Később persze utaztunk, mert a következő vicinális rendben megérkezett, s így egyórás késéssel ugyan, de célba értünk. De hát mi ez a hatvan perc a végtelen időhöz képest – kérdezhetném filozófiai hangütéssel, s a vasút szeptember óta sokszor hangolt ilyen bölcseleti szintekre, hiszen jószerivel majd’ minden héten késett valamelyest a Miskolc felől érkező InterCity. Két hete a hangosan beszélő hatvan-hetven percért kért elnézést. Akkor gyorsan vissza a „sima” gyorsra, amelyen világítás volt ugyan, de a kupét nem fűtötték. A folyosót viszont igen … Akik gyakran utaznak, sokáig nem fogynak ki az ilyen banális történetekből, s én közéjük tartozom. Mégsem kívánnék sztrájkolni, s nemcsak azért nem – „köszönjük, hogy társaságunkat választotta” -, mert nincs más MÁV, mint amilyen, hanem azért sem, mert egyszerűen szeretem a vasutat. Sokkal jobban, mint a buszt, és jobban, mint a saját kocsit, mert a tovarobogó, s ma már nem friss szenet bekapó – szabadon Illyés után – mozdony jóvoltából kényelmesen olvashatok, tűnődhetek, bámulhatom a százszor látott tájat. Szóval vonatozni – nem csak gyalogolni – mégis jó, meg aztán sok tízezer embernek elengedhetetlenül szükséges. A sztrájk éppen ezt akadályozza, így a fennkölten meg elszántan szónokoló szakszervezeti vezér érvelése nekem hamisan cseng, s még szerencse, hogy a vasutasok jelentős része sem ért vele egyet. A műszaki színvonal emelésével, a menetrend betartatásával, a korrekt tájékoztatással mindannyian – utasok és vasutasok - többre mennénk.
Igaz, ez esetben a fő sztrájkszervező nem lenne a magyar nyilvánosság egyik legismertebb személyisége.
Martin József
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!