Magyar détente?

 Egy szokatlan fordulat interjúban, üzletemberek vagy éppen sportolók meglepően szívélyes fogadása jelezte a nyitási szándékot. Amit aztán tüstént felkapott a világsajtó, szinte odataszigálva a tárgyalóasztalhoz a persze vonakodó feleket.  Ám többnyire csupán kapcsolatfelvételre került sor, ami ugyan önmagában is jelentős fejleménynek számított a régóta szóba sem álló országok között, de a világ által nagy reményekkel várt és üdvözölt alkudozás hamar megfeneklett: Clausewitz szavait kiforgatva, a tárgyalás lett a konfrontáció folytatása más eszközökkel. Elárulva, hogy legalábbis az egyik oldalon nem volt komoly hajlandóság meg is egyezni, csupán a dialógus látszatára törekedtek, érezvén elutasításának tarthatatlanságát.
Ha a Fidesz elnöke is csak az egyezkedés és együttműködési készség látszatát kívánta teremteni, akkor nagy segítséget kapott a bulvárlaptól, amely címoldalán úgy harangozta be a belül közölt interjút, hogy Orbán „Gyurcsánnyal is összefogna az országért”. Holott a kormányfő nevét a Blikk említette, rákérdezve a pártja együttműködési, sőt megállapodási hajlandóságát fejtegető politikusra: „Akár Gyurcsány Ferenccel is?” Igazi politikai fordulatot az ígért volna, ha Orbán rávágja: igen, vele is. Ehelyett sietve általánosított: „Mindenkivel. A probléma azonban az, hogy a kormány egy teljesen más úton jár”. Mármint merőben másként képzeli el a válságból való kilábalást, mint a Fidesz, amely – az interjúból is kitetszően – az eddig is hangoztatott, szakemberek szerint önellentmondó populista programját hirdeti. S mivel Orbán tisztában van vele, hogy ennek alapján aligha lehet válságkezelői kooperáció, célja alighanem valóban csak a (közvélemény-kutatások tanúsága szerint) népszerűtlen elzárkózási politika látszólagos módosítása lehet.
Hogy Orbán erre rákényszerült, az szintén önmagában is fontos fejlemény, s felért egy beismerő vallomással: immár maga is rájöhetett, hogy a nemzeti csúcson előadott elutasító tirádája legfeljebb a saját táborában, de inkább csak annak egy részében talált kedvező fogadtatásra. S persze a szélsőjobbon, amely „új rendszerváltás” sürget, jelentsen az bármit is (sejthetően elsősorban a maga nem éppen demokratikus hatalmát). S miután fő ellenlábasa megint rácáfolt a Kasszandrákra, elkerülvén kisebbségi kormánya belebukását a költségvetési csatába, Orbán végre „meghallotta” az őt taktikai fordulatra biztatókat, közte gyaníthatóan külföldi partnereit. Végtére is, túl nagy válságban túl nagy luxus a túlzott kicsinyesség.
Legyünk igazságosak: még a fő mumussal való – és szavaiból kitetszően: közvetett – szóba állás látszatát keltve is kockáztat. Ő maga és pártja a két esztendeje meghirdetett bojkottpolitika túszává vált. Az eredetileg feltehetően a – demokráciában és jelesen az Európai Unióban megengedhetetlen – erőszakos kormánybuktatás alternatívájának szánt Gyurcsány-bojkott nem érte el célját, s amolyan saját tábort nyugtatgató pótcselekvés lett (meg is kapja Orbán a magáét a szélsőséges fórumokon). De hát akkor is látszatot kellett teremteni: a „valamit csinálunk” benyomását, miután módszeresen felszították a kedélyeket, s belpolitikai casus bellinek állították be az őszödi beszédet. Az önhergelés jellegzetes esete ez, messze túllépve a jogos felháborodáson, hiszen már 2006 nyarának derekán belekezdtek a hazugozásba, amikor (ha maga Orbán nem hazudott) nem is tudtak a zárt ajtók mögött elhangzott önostorozásról. Szó, ami szó: túl jól sikerült, holott bármibe lefogadhatjuk, hogy a Kossuth téren senki becsapott nem lázongott, hiszen oda mind egy szálig olyanok mentek, nem is csak a baloldal, hanem a szocialistákat egyáltalán megtűrő rendszer ellenfelei, akiket Gyurcsány nem is tudott volna 2006 tavaszán becsapni.
Tetézte ezt a jobboldali média (gyakran múltjukat kompenzáló) hangadóinak rászabadítása Gyurcsányra és kormányára, valóban a hidegháborús korszak szovjet, de inkább észak-koreai sajtójának szóhasználatát felidézve. Meg a kort is, amikor egy koncepciós per sokadrendű vádlottja „emlékezett” a (mint sok év múlva kiderült: nem létező) paksi csőszkunyhóra, amelyben Rajk és Rankovics találkozott: ma a jobboldali publicisták, sőt politológusok kezelnek tényként vádlotti állításokat, amelyek mellesleg a nyomozati szakaszban hangzottak el, s egyikőjüket sem zavarja, hogy az ügyészség nem alapozott rá gyanúsítást (meghagyva ezt a médiá-
ban zajló koncepciós pernek). S hát kétségtelen, akkortájt sem volt könnyű a szükségszerűvé vált fordítás tálalása az elvadított közegben (nem könnyű egyik napról a másikra parolázni a „láncos kutyával”, meg az imperialista sátánnal). Most mi is találgathatjuk, vajon azért maradt jószerivel észrevétlen a Blikk-interjú a jobboldali médiában, mert szerkesztői tudják, hogy nem kell komolyan venni, avagy tényleg zavarba jöttek, hasonlóan egykori elődeikhez.
Gyurcsány viszont bölcsebben tenné, ha nem találgatna, hanem – szintén hidegháborús példával – követné Kennedyt, aki a kubai válság tetőfokán Hruscsov két leveléből (egy kérlelhetetlen és egy engedékeny) csak az alkuszándékúra válaszolt, amivel elkerülte a gorombaságok viszonzását is. A miniszterelnök jól teszi, ha a bulvárlap címoldalához tartja magát, s nem kezd hamleti tűnődésbe a netán kitérő formulának szánt „mindenkivel” értelmezéséről. Helyeselhetően máris üdvözölte a Fidesz építőipar-mentő együttműködését, s keresnie kell hasonló találkozási pontokat. Ha okkal kell is tartania attól, hogy ekként maga is hozzájárul Orbán látszatteremtéséhez: ahogyan – a Fidesz-vezér nyilvánvaló várakozása szerint – a recesszió bajaiért alighanem a kormányfőt fogják kárhoztatni, a válságenyhítés részsikereit is inkább neki tulajdonítják majd, mint az ellenzéknek. S elszalasztván az alkalmat a nemzeti csúcson, e megkésett – és félszívű – együttműködési készségével Orbán legfeljebb annak a sokat emlegetett nemzeti minimumnak felel meg, s korántsem ama államférfinak, akinek pózában szeret tetszelegni.
Vagyis érdemes őt most az általa megpendített detente túszává tenni. Ebből sem könnyű szabadulnia, ezúttal az emberek, akikre annyira szeret hivatkozni, inkább riadtak meg – teljes joggal! – a világméretű válságtól, mint bármely falukra festett politikus ördögtől. S ugye nem mindenki a jobboldali média nézője-olvasója, ellentétben az ötvenes évekkel, nem kötelező, s (egyelőre?) nem is tiltják-zavarják, legfeljebb lankadatlanul ócsárolják a sajtóbeli „másságot”. Márpedig „az embereket” ma vasfüggöny sem választja el a nyugati demokratikus világtól, ahol bizony szép példái akadnak a válság elleni nemzeti összefogásnak.
Ráadásul e világméretű válságban nehéz lenne, avagy inkább lehetetlen még egyszer eljátszani, hogy az ellenzéki párt vezérkarát is becsapta a miniszterelnök. Ez már az elmúlt két évben is csak népámításnak volt jó, hiszen ugyan minek alapján emlegette olykor választási kampányában Orbán a többszörös Bokros-csomag elkerülhetetlenségét, ha nem tudott a gazdaság tényeiről? Avagy arról, vajon miért küldte vissza többször is, mint nem elegendőt, Brüsszel a budapesti konvergenciaprogramot, bejelentetten kivárva a magyar választásokat? Hogyne, egyelőre – interjújában is – a Fidesz-elnök még folytatja az adott helyzetben képtelenségnek számító nagymérvű adó- és kamatcsökkentési javaslatainak reklámozását (vélhetően arra az időre gondolva, amikor majd tényleg csak a recesszió marad veszélyként, s a pénzügyi összeomláson túljutunk). Ám aligha lehet örökké kitérni a cselekvési kényszer elől populista szólamokkal, lám máris muszáj konkrét programokról egyeztetni az utált kormánnyal. S akkor bizony nehéz lesz, jobban mondva lehetetlen továbbra is nem létezőnek tekinteni annak fejét. A struccpolitika ugyanis a saját fej homokba dugását jelenti.

Avar János

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!