Kommentár

Különös szeszélye a sorsnak, hogy alig két hónapon belül halt meg a Watergate-botrány riporterpárosának legendás forrása, Mark Felt, s az a pornófilmes, akinek műve címéről nevezte el a Washington Post szerkesztője a titokban kiszivárogtató FBI-aligazgatót. A rendező-producer Damiano a Mély Torokkal minden idők legnagyobb kaszálója volt e műfajban, hiszen a 25 ezer dolláros befektetéssel készült film máig hatszázmilliós bevételt hozott, 1972 kora nyarán társasági sikknek számított megtekintése, a New York-i 42-es utca szexmozijai előtt szmokingos urak és estélyi ruhás hölgyek álltak sorban, s erre fel még a New York Times is szükségesnek tartotta kritikát írni róla, megemlítve, hogy a főszereplő hölgy „eleddig csak kardnyelőktől látott technikával adja elő a fellatio műveletét”. Az igazi filmreklámot azonban a Woodward-Bernstein duó történelmi újságírói bravúrja jelentette. S persze az, hogy egészen 2005-ig megőrizték forrásuk titkát: évtizedeken át folyt a találgatás, meggyanúsították Kissingert, Haig tábornokot is.
Jó kapusnak és jó riporternek szerencséje van: ha a két szinte kezdő újságíró nem bukkan a Watergate-betörők egyikének noteszában egy fehér házi telefonszámra, s Woodward nem elég pimasz bekopogni találomra egy (magát mellőzöttnek érző) FBI-nagyfőnök házába, akkor nincs elnökbuktatás (és maguk a demokrata pártot bepoloskázni akaró „betörők” is véletlenül, a Watergate-épület éjjeliőrének szemfülességén buktak el). Ámde később kellett még hozzá nyakas bíró, lerázhatatlan ügyész, az ovális iroda magnószalagainak titkát elkottyantó fehér házi munkatárs, s persze tettestárs elnöki jogtanácsos, aki nem óhajtotta egyedül elvinni a balhét. De sok kis további sugó is, akiket ironikus módon szintén a Feltet igazgatóvá nem kinevező Nixon „szállított”, amikor (a Post párosának Watergate-sztorijai ellenére 1972 novemberében fölényesen újraválasztott) elnök az egész kormányzati apparátusát  lemondatta, hogy majd csak a neki tetszőeket hívja vissza.
Szombaton a Washington Postban a riporterpáros akkori szerkesztője úgy véli, ma már könnyebben „törne át” az 1972 nyarán-őszén még „magányos” sztori, mert Woodwardék világhíre nemcsak a szakmát csábítja, hanem az internetvilág megannyi buzgólkodóját is (Clinton Monicájának létét is a világhálóról kapta fel a nagysajtó). Akkor viszont elhinni sem akarta senki, hogy maga az elnök is „benne van”: egyik konzervatív publicista híve még 1973 márciusában is gyanútlanul harciaskodott a CBS tévében, hogy tárják fel bátran, ha a nyomok elvezetnek is a Fehér Házig, hát legyen, mert legfeljebb munkatársról tudta elképzelni belekeveredését. Ahogy másfél éven át elképzelhetetlennek tűnt egy elnök – Amerika történelmében első – lemondása, mígnem a főbírák egyhangú döntéssel kötelezték a Fehér Házat a hangszalagok kiadására, rajta Nixon parancsával az igazságszolgáltatás félrevezetésére: a jogrend első számú emberének kezében lelték meg a „füstölgő pisztolyt” (és ha nem mond le, az elkerülhetetlenné vált elnökperben váltják le, s akkor utóda már nem kegyelmezhetett
volna meg neki, s követhette volna fél tucat tanácsadóját a börtönbe). A.J.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!