Már jó ideje úgy érzem, lapjuk állandó szerzője vagyok. Hétről hétre a
„Távkapcsoló” rovatuk írójának, Bálint Orsolyának képzelem magam.
Józanabb pillanataimban aztán rájövök: csak gondolati azonosulás van
közöttünk.
Sorai olvastán mindig megnyugszom: nem csak én látom tragikusnak a televíziós műsorok színvonalát. Aztán mégis elbizonytalanodom. Lehet, csak mi ketten pesszimisták vagyunk? Hiszen elég egy pillantást vetni a legnézettebb produkciók toplistájára: éppen azokat az adásokat nézik a legtöbben, amikről nekünk lesújtó véleményünk van. Mi ez a tudathasadásos állapot? A fejükre esett celebekre többen kíváncsiak, mint a két lábon álló hétköznapi emberek problémáira. Érdekel ma még egyáltalán valakit a munkában megfáradt földi halandók sorsa? Vagy azért szörfözünk a távkapcsolókkal, hogy megnézzük, a kéttucatnyi hazai hullócsillagból melyik éppen hol haknizik. Elég csak másnap gondolkodnunk, hogyan osszuk be pénzünket a hónap végéig.
Tényleg az áll ma a közvélemény érdeklődésének homlokterében, hogy valaki beteteti vagy kiveteti kebleiből a szilikont? Istenem, sokan mit nem adnának, ha a narancsbőr lenne legnagyobb egészségkárosodásuk! És tessék mondani: kötelező hülyének lenni? Ráadásul dicsekedni is vele! Kiállni a vetélkedőkbe és ország-világ előtt mindenki tudtára adni a nyilvánvalót: válságban a közoktatás. És az önképzés, az élethosszig tartó, hol marad? Na ugye?! Élj a mának, ne gondolj a holnappal – hallom az ellenvetést.
Ja, elfelejtettem. Tényleg ilyen világot élünk. Csak egészség legyen, a többit majd megveszszük. És ez nem vicc. Ez árad a képernyőről. A reklámzabálók a megmondhatói. Különben is: magaddal törődj, más senkivel. Próbáld meg eljátszani, hogy te is Batman vagy, de ne csodálkozz, ha pofára esel a tizedik emeletről. Vagy legyél Knight Rider, aztán menj neki a három méter vastag falnak. És ne csodálkozz, ha nagyot koppansz, s azután elhallgatsz. Örökre! Semmiség. Csak kipróbáltad a virtuá-lis világot. Ne irigyeld a sztárok luxusát! Te adod nekik a rávalót. A te pénzedből utaznak a hideg napokon melegebb égtájakra. Elvégre annyit szórakoztattak, hogy megérdemlik a pihenést. Erre gondolj, mikor értük izgulsz. Hogyan boldogulnak a vadon őserdeiben, a sivatag homokviharában.
Azután figyeld, milyen finomságokat hoznak össze itthon. Egy esti vacsora simán kijön a minimálbérből. Ha pedig még maradt pénzed, segítsd amúgy karitatíve a mobilszolgáltatókat. Pötyögjed az esemeseket, nehogy már tini- kedvenced kiessen a mega, giga akármiből. Nem, ez nem egy suhanó show. Élet vagy halál? Ez itt a kérdés. Ki kivel jön össze, vagy szakít a sorozatokban. Ki az ügyeletes észosztó. Attól, hogy saját életét nem tudja valaki rendbe tenni, azért még osztogathat egy országnak tanácsot. Nemde? Különösen, ha nehezen tudja magát kifejezni. Elvégre soha nem állította magáról, hogy rétornak készült volna.
Most hallottam: valamelyik műsorban egy zsűritag komolyan vette feladatát: elmondta, mi tetszett és mi nem. A versenyző pedig kifakadt, nem lómustrára nevezett ő. Elismerésre, dicséretre vágyik a szentem. Ajnározásra. Nem is értem. Hogy fordulhat elő ilyen a való világban? Márpedig ha a tévében mondták?!...
Dr. Nagy Zoltán Debrecen,
médiakutató, főiskolai docens
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!