A szívek drága csöndjében

Merthogy nem mindenki jóakaratú. A kétkedő, de nagyon őszinte kérdések felettébb aktuálisnak tűnhetnek, pedig Edith Stein tette föl őket vagy nyolcvan évvel ezelőtt. Jó okkal, hiszen az egykor Németországhoz tartozó, sziléziai Breslauban – a mai Wroclawban – született zsidó származású lány hiába tért át a keresztény vallásra, hiába lett karmelita apáca és hiába menekült Hollandiába, a gonoszság elérte őt is. A gázkamra poklát öt évtized múltán követte az egyházi szentté avatási eljárás, éppen tíz éve, 1998 októberében. Steinnek minden oka megvolt rá, hogy észre vegye, hogy a Gyermek, a béke fejedelme nem mindenkinek hozott megnyugvást, csak azoknak, akik befogadták. A világ, szerencsére, messzire sodródott attól az állapottól, amelybe egykor a nácik taszították, a nyugati civilizáció kivetette magából a huszadik század két pusztító ideológiai parancsuralmát, de azért esztendőről esztendőre időszerű marad a kérdés, hol van béke a földön? Igaz, a XX. századdal világégéseivel egybevetve más értelemben, megváltozott formában, de a fegyverek most is kísértenek. Ha például a sötétség erőit a terroristák képviselik, akkor lehetetlen elbízni magunkat, hiszen nem tudjuk, mikor lepik meg civilizációnkat, vagyis bennünket újabb rémséggel azok, akik oly könnyen megválnak az emberi élettől. Szerencsére, a hamarosan véget érő 2008-as év ebből a szempontból nem hozott hatalmas katasztrófákat, s ha nagyon leegyszerűsítjük az események hosszú sorozatát – az itthoni csetepatékat mintegy zárójelbe téve –, két igazi meglepetéssel álltunk, állunk szemben. Mindkettőnek van köze a karácsony világához, s mindkettő Amerika felől érkezett. Az egyik politológiai közhellyé vált november 4-e óta, pedig eladdig sokan nem hitték, hogy megtörténhet: Barack Obama személyében afroamerikai elnöke lett az Egyesült Államoknak. S nemcsak a „fehér” angolszász világ bástyája kerül új megvilágításba, mert a kenyai apától származó illinoisi szenátor beköltözése a Fehér Házba üzenet az egész fehér civilizációnak. Amelyet – szerintem – úgy érdemes felfognunk, hogy az emberi természetben rejtőző, szinte belénk táplált előítélet olykor mégis legyőzhető. Az amerikai demokrácia páratlan példát mutatott erre, megújulási készségből jelesre vizsgázott, amin persze az sem változtat, hogy nem tudjuk, mit hoz a jövő, s miként felel meg az óriási várakozásoknak a „fekete Kennedyként” emlegetett megválasztott elnök. De végleg bizonyossá vált, hogy egyetemes világunkban a fehér szín elveszíti egyeduralmát, ha egyáltalán volt ilyen, hiszen Boldizsár, a szerecsen király is köszöntötte egykor a Gyermeket. Elveszíti, mert egyenlőtlenségünk párban jár egyenlőségünkkel, ami roma polgártársainkra éppúgy vonatkozik, mint például arra, hogy az egyház élére is választhat egyszer a bíborosi kollégium olyan pápát, aki nem az északi félteke szülötte.
Ez egyelőre csupán találgatás, de az év másik meglepetésével szinte naponként szembesülünk. Nevezetesen a gazdasági világválsággal: három nappal az ünnep előtt még nem tudjuk, hogy vásárlási lázainkat mennyire hűtötték le a megszorítások, de kérdés, hogy nem tévelyedtünk-e el – már-már végérvényesen – a fogyasztás egyre kacskaringósabb útvesztőiben. Bevallom, ki nem állhatom, hogy az áruházak már november elején-közepén elkezdik kampányukat, csakhogy a lehető legtöbbet rásózzák a vevőkre. Kissé kifordítva, s meglehet megbotránkoztatva a bevett reflexeket: elég súlyos-e ez az egész világon áthullámzó megrázkódtatás, hogy ráébresszen bennünket arra, hogy az ünnepnek nem a pénzköltés az igazi értelme? Persze örülök, örülhetünk annak, hogy az egyéni fogyasztói szokások még nem rendültek meg, de a kapitalizmus világrendszere megint egyszer változásra és változtatásra kényszerülhet. Hogy az állam és a piac együttélésében milyen újabb fordulat következhet be, úgy gondolom, másik, nem föltétlenül a karácsonyi ünnepkörhöz kapcsolódó elemzés tárgya. De túl a válságenyhítés elképesztő meglepetésein – ki gondolta volna, hogy az amerikai autógyártás legendás detroiti hármasát állami segítséggel kell életben tartani –, legalább két út vezet a nemsokára kigyulladó gyertyákhoz, a szenteste feledhetetlen ünnepélyességéhez. Napjaink legnevesebb német társadalomtudósa, Jürgen Habermas emlegette a Die Zeit munkatársának a pénzpiaci viharok talán legnagyobb botrányaként, hogy a legjobban a legszegényebbek fáznak – olykor dideregnek –, a legtöbbet azok viselik el, akik nem tehetnek arról, hogy a fejük felett pusztító orkán kerekedett.
Márpedig ahogyan sokan, sokféleképpen elmondták és leírták már, a betlehemi jászol – enyhén szólva – nem csodapalotában volt, a gyermekhez elmentek ugyan a gazdag királyok is tisztelegni, de ő maga az akkori világ szegényei közé született. Kincsről, márványról, fényességes lakról nincs itt szó: egy latin költő a XIII. században így énekelte ezt meg: „Mit adhatok azért én/ édes Jézus neked?/ A szeretetnek éjén örök szeretetet, magamat istállónak,/ alomnak testemet/ és a szívemet jászolnak engedem át neked.” A lényeget üzeni Raics István fordítása: állatoknak való istállóban látta meg a napvilágot az, aki fordulatot hozott az ember történelmében. Ám tudjuk jól, hogy a pénzszűke – bár igencsak kellemetlen, de –, nem a legnagyobb baj. Ha napjaink sok elfelejtett afrikai és ázsiai háborújára és súlyos viszályai-ra gondolunk, ha az éhező gyermekek csontig soványodott testét idézzük föl magunkban, ha a gyógyíthatatlan betegségben szenvedők felé vetünk pillantást, s emlékezetünk vetítővásznán végigpörgetjük mindazokat, akik a legszűkebb családi körünkből időnek előtte voltak kénytelenek eltávozni –, akkor hamar rájövünk arra, hogy mennyire viszonylagos az értelme annak, amit a politikai köznyelv megszorításnak jelöl. Elviselni persze nehéz, ha kevesebb kerül abba a bizonyos borítékba, de nem árt arra emlékezni és emlékeztetni, hogy messze nem ez a legfőbb rossz, és az idők folyamán – egyébként helyesen és természetesen – igényeink jelentősen megnőttek. Az igazi botránykő inkább az, amit Habermas emleget: a legszegényebbeknek a legnehezebb, s közülük is azoknak, akik több gyermeket vállaltak. Hiszen ők életünk főszereplői – gyermekeink és unokáink –, s különösen szívszorító azt látni, ha a szülők éppen amiatt kénytelenek sokat vagy többet nélkülözni, mint mások, mert ifjú életek gondozását helyezték saját életük középpontjába. Segíteni mindenkinek kell, de nekik talán a leginkább, s mikor lehetne ez időszerűbb, mint éppen a Názáreti megszületése előtt. A karácsony szépségéhez tehát az is hozzátartozik, hogy ez az ünnep összeköt s figyelmeztet arra, hogy az engesztelhetetlenség családban és politikában, a mikro- és makrovilágban egyaránt rossz tanácsadó. „Már a puszta szónak is varázsa van – írta a már idézett Edith Stein –, amitől aligha szabadulhat a szív. Még a más valláson lévők és a hitetlenek is, akik számára semmit sem jelent a betlehemi gyermek régi históriája, ünnepre készülnek, és azon törik a fejüket: hogyan gyújthatnák meg itt vagy amott az öröm egy-egy sugarát.”
Hetekkel és hónapokkal előre is mintha a szeretet árama futna keresztül az egész földön – teszi még hozzá. Hát ebből az „áramütésből” a ma embere valószínűleg keveset érzékel, de ez aligha az ünnep hibája, hanem inkább a mienk. Mert sokszor restek vagyunk az öröm egy-egy sugarának a megkeresésére, s kivált nem kívánunk erőfeszítéseket tenni azért, hogy hallgatva ünnepeljük csendjét az értelemnek – szabadon a papköltő, Sík Sándor után. Pedig a szívek drága csöndje nélkül nincs értelme e gyönyörű ünnepnek.

Martin József

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!