Vigyázzunk ünnepeinkre és hétköznapjainkra

 Az MSZP parlamenti képviselője úgy látja, nem kell farizeus módon kitagadni a fogyasztó, vásárló embert, de az értelmiségi feladata, hogy kialakítsa azt a dialektikus valóságot, amelybe belefér az ember fogyasztói lénye éppúgy, mint a létezésre hangsúlyt helyező  személyisége. Donáth szót ejt a szélsőjobboldali térfélről, ahol a gyűlölet a hangadó, s ember- és nemzetellenes ideológiákkal igyekeznek hatni, befolyást szerezni.

l Közeledvén a szeretet ünnepéhez, merő kíváncsiságból rákattintunk a neten – mondjuk – Pál apostol leveleire. Ott vannak. A korinthusiaknak szóló meglehetősen kétes, agyonszínezett, cirkalmas küllemmel is… Lelkészként, keresztény emberként hogy viszonyul a világhálón kereshető szeretethez?
– Fenntartásom eléggé mély keletű, de úgy általában a számítógép  virtuális világához. 1985 őszén találkoztam először vele, amikor heidelbergi diákként tanultam ott teológiát és judaisztikát. Az egyik nagyon kiváló tanárom, mentorom megmutatta azt, hogyan működik a gép, a rendszer. Elképedtem, nagy-nagy bizonytalanságot váltott ki belőlem. Hogy majd évtizedeket vesz igénybe, míg Magyarországon meghonosul. Tévedtem. És ennek örülök. Ám jómagam nagyon hosszú ideig – gyakorlatilag 2007-ig, amíg a gyerekeim itthon voltak a „szülői házban”, s ezáltal közvetlenül tudtunk egymással érintkezni – semmifajta ingerenciát nem éreztem arra, hogy használjam. A szükség vitt rá az e-mailezésre.  Mai napig nem csinálok mást a géppel, mint e-mailezek! A levélírás, vagyis a levelezés – mert ez egy kisközösségi vagy személyes írásbeli, közvetlen kapcsolatkeresés és -tartás – sajátos módon ugyanúgy működik, mint papírformában. Amihez – mármint a matériához – olvasáskor érdekes mód a mai napig ragaszkodom. Van valami, amitől a levél – lett légyen az elektronikus is – több mint a puszta szó, annak ellenére, hogy sem az e-mail, sem a papír, sem a puszta szó nem pótolhatja a személyes találkozást… Az orgonistánkkal is a hálón át tartom a kapcsolatot. Őt Pál Dianának hívják, óbudai, s elhagyott bennünket, királyi muzsikus lett. Most, az ünnepekre Norvégiából hazaérkezett… A konkrét szakasz Pál apostól – s ez bármely bibliai szakaszra vonatkozik – bizonyos méltóságot követel. Nem azért, mintha ne lehetne akár egy kocsma falára is kiírni egy bibliai idézetet! Vagy hasonlóképp népszerűsíteni, mondjuk, a tíz parancsolatot… De összefüggéseiből kiragadva nagyon sok minden nem csupán egészen másként értelmezhető, de el is veszítheti az értelmét. Mottóvá, kedves, zárójelbe tehető keresőszóvá, lózunggá válik, alkalmazott  élménnyé. Ami azt jelenti: nem arra vagyok kíváncsi, hogy te mit akarsz nekem mondani, mi az Isten akarata vagy vigasztaló igéje egy konkrét helyzetben, hanem az, hogy ÉN mit képzelek erről – s ezt „kivágom”, aktualizálom, gyakorlatilag manipulálom. Az, hogy aranyfüsttel van-e befújva vagy girlandozva van, már szinte lényegtelen.
l Magyarán tönkre teszi a szeretetnek a közvetítését?
– Inkább a szeretetre való érzékenység felkeltését, a szeretet iránti felelősség – azt kell mondjam, hébe-hóba tragikus súlyát is –, mert ne felejtsük el, itt nem egy-két gerlepár búgásáról van szó, hanem arról, hogy a szeretetnek meg kell nyilvánulnia a betegeink, a haldoklóink ágya mellett is; a szeretet az, amikor valaki „bekínlódja” magát utolsó lelki és testi erejével is a kórházba ahhoz, aki ott egyedül van;  rákényszeríti magát arra, hogy ha valaki szólni kíván, ám nem képes rá, akkor annak megkönnyítse a kommunikációt. Nem az ajándék átadása a szeretet! Az ajándékozás – a szeretet gesztusa! Itt olyan mérvű átértelmezése, vagy értékevesztése ment végbe a szó mögötti valóságnak, hogy az emberek azt hiszik, hogy „szeretnek”, s meg vannak döbbenve, hogy miért nem az következik be, amire vágynak?! Mert csak azt hiszik, hogy szeretnek… Csak valamilyen nyüzsgéssel, mohó igyekezettel, tárgyiasítva próbálják meg kiváltani azt, amire igazából az egész habitusukat, karakterüket, személyiségüket kellene felkészíteni. Mert ha már tudja az agyam, a kezem, a lábam, hogy mi a szeretet, akkor már jöhetnek a gesztusok – ha valakinek van anyagi módja rá –, a tárgyiasult ajándék. Először az emberségemnek kell szeretővé lennie, hogy aztán az, amit teszek, amit adok, a szeretet tanúsága legyen.
l Még az Országos Kereskedelmi Szövetség főtitkára is meg van lepődve: itt vagyunk a világgazdasági válság kezdetén-közepén – ki tudja –, s csak vásárolunk, vásárolunk… Régóta mondjuk is: kommercializálódott a karácsony. Mit lehet ez ellen tenni?
– Semmit. Csak komolyan kell venni! Én ezt úgy tekintem, mint a társadalom működését. De tudni kell – s a miénk az elsőfokú felelősség, az írástudóké –, hogy nyilvánvalóvá kell tenni azt, ami van. Ami történik. De nem hiszem azt, hogy ellene kell valamit cselekedni. Sőt, nem is hiszem, hogy – érdemes és lehetséges. Itt arról van szó, hogy szét kell bontani az egyes embert, a kisközösséget, s a nagyobb, szélesebb közösséget, a társadalmat. A társadalomról beszélni statisztikusok és makroközgazdászok tudnak. Én ennél sokkalta szerényebben fogalmazok, s mindig a „konkrét” másik embert próbálom megérteni. Természetesen, ha egy szisztéma – mint ma nálunk s a világban –, arra próbálja ösztönözni az embert, hogy fogyasztóvá legyen, AKI nélkülözhetetlen láncszeme, feltétele a gazdaság fejlődésének, akkor ne legyek már farizeus, hogy azt mondjam, micsoda rémes, rettenetes és bűnös dolog, hogy az emberek fogyasztanak, vásárolnak! Ugyanakkor a tanár, a lelkész, az orvos, az újságíró, a művész feladata a legszűkebben, hogy kialakítsa azt a dialektikus valóságot, amelybe belefér az ember fogyasztói lénye éppúgy, mint az azzal feleselő, szembeforduló – nem a birtoklásra, hanem a létezésre hangsúlyt helyező – személyiség. Amitől ez a dolog igazán izgalmas, az az, hogy a fogyasztott, birtoklott javakba igenis – bele lehet pusztulni. Mert az igen magasrendű moralitásra vall, ha valaki azt mondja: itt van tíz alma – de nekem elég kettő. S elég ennyi víz, nem kell több fény, mint amennyi szükséges, s szelektálja a szemetet, odafigyel a benzinhasználatra is. S mindennek a segedelmével azt a réges-
régi – XX. század végi – fölismerést próbálja meg maga korrigálni, miszerint az emberiség, ez a hat-hét milliárdnyi lény, felzabálja saját világát.
l „Apokalipszis, most?”
– A fenntartható fejlődés, azaz a világ elpusztításának menete pontosan mérhető ma már. Műszakilag, természettudományosan. Az apokalipszis nem vallásos vízió vagy rémálom. Abszolút realitás. Dürer, Cranach, Bosch régen éltek és alkottak – s senkit nem kívánok műveikkel ma fenyegetni, sem képben, sem szóban, sem prédikációban. De valaminek történnie kell, mert bár ma az ember újra meg újra kikínlódja magából azt, ami a környezet végét ellensúlyozni próbálja, ám a lényegen  – lényegében – nem változtat. S itt megint csak az individuumra helyezném a hangsúlyt. Mert az egyes ember nem csak azért fontos, mert pótolhatatlan létű, egyedi, s méltósága kizárólagos. Nem véletlen, hogy akár a zsidó, akár a keresztény-keresztyén, de ide tenném az iszlámot is – tehát a monoteista, egyistenhitű vallások az egyes emberből következtetnek az Istenre, s nem lehet több az Isten sem, mint az, aki őt szolgálja – az ember. Ez követeli meg, hogy az EMBER ne lehessen játékszere sem politikai hatalomnak, sem gazdasági hatalomnak. Ha azt érzem, hogy engem bárki kívülről arra akar presszionálni, hogy „csak úgy” fogyasszak, akkor azt mondom, hogy „nem”. Még ha módom is van, lenne rá. Mert nem engedhetem meg magamnak, hogy fogyasztó-zabáló lénnyé degradáljon a hatalom. Ezzel az egésszel nagyon sok bajom van. Hiszen annál olcsóbb az áru, minél jobban ki lehet zsákmányolni az embert, annál jobban ki lehet őt zsákmányolni, minél kiszolgáltatottabb. S annál inkább kiszolgáltatott – minél inkább fogyasztó. Ez az ördögi kör az, ami az embert arra kényszeríti, hogy ha felismeri e működést, megpróbál tenni ezt-azt. Mondjuk, azokat, akik a szavára kíváncsiak, akik iránt személyes felelősséget érez, megpróbálja kiemelni e történetből. Vagy – s erre is számtalan példát szolgáltat az egyháztörténelem és a társadalomtörténet – szolgájává silányul a szakrális közösség is a fogyasztói világnak, beáll ebbe a menetbe. S ebben nem az az igazi bűn, hogy némán asszisztál felebarátai, embertársai kizsákmányoláshoz, morális, egzisztenciális lezüllesztéséhez, hanem az, hogy maga a szakrális közösség, a „szent mi” válik habzsolóvá. Elveszti istenarcúságát, hivatásában vall csődöt. Úgy tanít és gyógyít, mintha egy kapitalista vállalkozás lenne. Mondjuk, egy „isteni bt. vagy zrt.”…
l Jobboldal-baloldal. Aki ma – itt és most – konzervatív jobboldalinak mondja magát, valójában nem vallhatná magát keresztényként-kereszténynek, mert a krisztusi zsidó-keresztény ó- és újszövetségi elvek lényegében „balosak”. Rosszak, régiek, politikai kategóriáink? Vagy rosszul használjuk e fogalmakat? Ezt úgy is kérdezem öntől, mint párton kívüli szocialista országgyűlési képviselőtől, akit időnként ebbéli minőségében meg is támadnak. Emlékezzünk csak vissza a 2006-os választások kori nemtelen szórólapra. Amelyen azzal vádolták meg, hogy félmilliárdot „elsíbolt”…
– Az utóbbit zárjuk rövidre. A Pazár Béla és munkatársai által tervezett evangélikus templom, parókia és közösségi ház mögötti szép nagy idősotthon alapkövét tavaly istentisztelet keretében leraktuk, s a 760 millió forintos beruházás, a háromszintes épület  már kész. Nem öröm a gyülekezet számára, hogy – nem az én becsületemet, hanem az egész  kisközösségét bíróság előtt kellett megvédeni. Amúgy – sikerrel. És sajnos okkal. Itt, Budapest III. kerületében.  Én arról meg vagyok győződve, hogy a kereszténység-keresztyénség a mi fogalmaink szerint baloldali értékelvű. Akkor is így láttam, amikor még a régi, „átkosnak” mondott rendszer fungált. Mármint, hogy nem az a rendszer, hanem a krisztusi elvek a „baloldal”. Amitől a történet némiképpen komikus – tragikomikus? –, hogy nagyjából húsz évvel a rendszerváltás után ezeknek a fogalmaknak még bárki bármilyen jelentőséget tulajdonít. Azt kell mondjam: póttevékenységről van szó, ideológiai szempontból éppúgy, mint politikai szempontból. Hisz’ ha nekem valaki ma azt mondja, hogy Orbán Viktor jobboldali, azt kikacagom. Mert 1988 óta ismerem. Más kérdés a „mindenkori” politikai helyzetértékelés-felismerés… De számos olyan szocialista atyafit is ismerek, aki ugyan párttag, sőt ilyen-olyan tisztségek hordozója, ám egész habitusából hiányzik az a fajta közösségi azonosulás, szándék és törekvés, ami őt baloldalivá tehetné. A baloldal-jobboldal „szójáték” ebben az összefüggésben értelmetlen. Ha a politikai tevékenység is bármely oldalon egyfajta „biznisz”, elszakadva egy közösségtől, egy adott térség lakóitól, akkor az nem az, aminek lennie kell. Sajnálatos viszont, hogy ma elsősorban azok az indulatok, vágyak, értékek, eszmék, amelyek politikai közösséget képesek létrehozni, sajátos, bizarr módon a szélsőjobboldali térfélen léteznek. A szeretet ellentettje, a gyűlölet itt és most  – van, létezik. Valószínűleg jelentős gazdasági támogatottsággal. Elkövetik azt a gyalázatos bűnt, hogy – túl a XX. századi szörnyűségeken – a kultúra, műveltség, lényeges ismeretek hiányában lévő tömegeket teszik tönkre ember- és igenis nemzetellenes ideológiák jegyében az együttgondolkodás, az értékek mentése, a közös gondolkodás ellenében. Ez pedig a társadalom szétesésének az útja.
l Édesapja a Nagy Imre-per vádlottja volt, de már előtte, a Rákosi-rezsimben is börtönben volt. Megbocsátással és emlékezéssel hogy készül a karácsonyra a családi történelem ismeretében?
– Olyan családból származom, ahol a nemzetet szolgálni akarók sokadik nemzedékben voltak jelen, férfiak és asszonyok, megannyi kínban-küzdelemben. Még ma is megrendít, hogy 1958 karácsonyára – akkor kisfiú voltam, s egyik szememre elvesztettem látásomat – hazatértünk a romániai deportálásból. „Snagovi gyermekkénti” időszakom után az első karácsonyom volt itthon, de úgy, hogy apám nélkül ünnepeltünk, csendben. A peranyag, amely nyilvánosságra került, nem a „per anyaga”, hanem pokoljáró, magányos kiszolgáltatottságuk kálváriája. Amikor azt mondom, hogy Pál apostol szeretethimnuszát „tessünk” kellő tisztelettel kezelni, mert kétezer éves múltú, egyúttal azt is mondom: a pert kezeljük még tisztességesebben, mert csupán ötvenesztendős a múltja. Az anyag nem szolgálhat senkinek önnön „bulvárjellegű” dicsőségére… Sem sajtóban, sem politikában, sem tudományban. Varga László levéltáros történész nagyon megtisztel azzal, hogy helyzetemet – mivel magam is evangélikus lelkész vagyok – Joachim Gauckéhoz hasonlítja, akiről Németországban a múlt, a titkosszolgálat, a Stasi feltárását és megismerését szolgáló intézetet elnevezték a berlini fal leomlása után. De ez az ország másként működik… Ha az én apám három rendszert – a Horthyét, a Rákosiét és a Kádárét – ülte részben végig, akkor nem az én életem, nevem a fontos. S hogy mit teszek a napokban? Karácsonyi istentisztelet részese leszek lelkészként, apaként, jó barátként. Ma vasárnap délután 3-kor gyermekkarácsonyt tartunk, bibliodramatikusan, majd 24-én 14 órakor van karácsony vigíliája. Éjfélkor pedig Iványi Gábor barátom templomában a lakótelepen, itt a közelben tartunk közös istentiszteletet. Az istentisztelet, mint alkalom, mindig ünnep. De az ünnepi – különösen az. Arra szolgálnak, hogy valamiképpen figyelmeztessenek bennünket halandókat: nagyon vigyázzunk a hétköznapjainkra és ünnepeinkre is – a munkára és munkától való távolmaradásra is, amennyiben még van választásunk. Hogy merjünk álmodni és cselekedni is, hogy ne adjuk fel, s legyünk képesek ha kell, a közösségért is áldozatot hozni.

Gündisch Mónika

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!