Varnus Xaver igazán különleges koncertre készül: a 45. születésnapján,
április 29-én a Művészetek Palotájában közösen lép fel a
jazz-világsztár Jacques Loussier-vel és triójával.
Az áprilisi hangverseny alkalmából beszélgettem az orgonaművésszel.
Kora reggeltől interjúkat ad, rám délután kerül a sor. – Bírja még? – Persze, csak időnként hadd üljek le játszani egy kicsit. (Tehát még magánkoncertet is kapok az interjúhoz.) A néhány perces zenei kitérő után adódik a kérdés: bármilyen cipőben lehet orgonálni? – Nem teljesen. Koncerteken egy 16 éves cipőben játszom, ami már szinte magától tudja a darabokat. A Bach repertoárból kb. 20 órányit tud játszani kotta nélkül, fejből. – Amiben nincs kézzel fogható logika, azt nehezebben tanulom meg. Büszkén mutatja új csemballóját. Imádja a régiségeket. Úgy fogalmaz: néhány századdal hamarabb kellett volna élnie. Xavernak két orgonája van: az egyik budapesti lakásában, a másik a Somogy megyei házikóban, ahol nincs internet. – Oda olvasni, gyakorolni és pihenni járok. Legutóbb a magyar állam főméltóságai-ról olvastam meg a katolikus püspöki konferencia jegyzőkönyvét. Szeretem a történelmi és irodalmi kiadványokat, a naplókat, magyarul és angolul is.
Gyerekkori emlékek merülnek fel: – Nem szerettem koncertre járni. Kényelmetlen volt a szék és nagy a tömeg. A férfiak nevetséges frakkot viseltek és „kivégzéshangulat” volt. Inkább apám ágyában hallgattam magnón a kedvenceimet. Elég hamar ráébredtem, hogy zenész leszek. Ötéves korom körül szüleim egy hanglemezt vásároltak, amelyen a világhírű orgonaművész, Reinberger Bach műveket játszott. Szenvedélyesen beleszerettem Bachba. Első zongoratanárnőm, Marodyné Németh Emma, akinél dzsesszzongorista apám is tanult, igazi européer volt. Neki is köszönhető, hogy tizenhét évesen Párizsba zarándokoltam, hogy az orgona nagyfejedelménél, a Notre-Dame katedrális orgonaművészénél, Pierre Cochereau-nál tanuljak improvizálni. Rajongtam érte, de el-elszökdöstem mellőle, hogy hallhassam a másik párizsi orgonazsenit, Jean Guillou-t, akinek barátságával azóta is dicsekedhetem.
Xaver tizenhat esztendősen utazott első hangversenykörútjára Németországba, ahol négy hét leforgása alatt huszonkilenc orgonán játszott.
– Ezek a hangversenykörutak minden évben megismétlődtek, újabb és újabb helyszínekkel tarkítva, egészen 1984-ig, amikor is az akkor Kanadában élő szüleimet látogattam meg. A rövidre tervezett látogatásból életre szóló kapcsolat alakult Kanada és köztem. Első hangversenyem a torontói Yorkminster székesegyházban volt – huszonöten hallgatták. (Két évvel később ugyanitt adtam ezredik hangversenyemet, akkor ezerötszázan voltak.) Ebben az időben nagyon sok meghívást, nagyon sok elismerést és nagyon kevés pénzt kaptam. Az emigráció éveinek talán legnagyobb ajándéka volt, hogy megismerkedhettem Faludy Györggyel, a költőfejedelemmel, aki atyai barátságába fogadott. Washingtoni bemutatkozásom 1985. május 5-én volt a Szeplőtelen Fogantatás Bazilikában: a háromezernyi néző között ült George Bush, az Egyesült Államok akkori alelnöke is. Innentől fogva állandóan utaztam és koncerteztem
Majd visszatért Magyarországra. Első itthoni hangversenye 1990. április 20-án a pesti Egyetemi-templomban volt. – Még az utcán is álltak – emlékszik vissza. A Mátyás-templomi Bach-estjeire hetekkel előtte, pillanatok alatt elfogytak a jegyek. Ezekkel a hangversenyekkel kezdődött el az a négyesztendős magyarországi koncertturné, amelynek során csaknem háromszázszor játszott, s a Zeneakadémiától a jászkiséri kápolnáig szinte mindenütt fellépett.
Aztán – annak rendje és módja szerint – hamarosan a pártok is elkezdték körbeudvarolni, de akkorra már megtanult nemet mondani. Úgy vélte: az akkori Magyarország éretlen, döntésképtelen, politikailag kiskorú nemzet volt. – Több muzsikustársam, akiket addig barátomnak neveztem, a siker láttán nem érintkezett velem többé. Egyik-másik még azt is elérte némely papoknál, hogy a közönség elvárása ellenére se engedélyezzék többé hangversenyeimet. A legtöbb támadásban Bach miatt volt részem, akinek műveit – kollégáim egyik csoportja szerint – túl romantikusan játszottam el. Visszavágásként mindig öreg patrónusomra, Horowitzra hivatkoztam: valamirevaló zongorista egyenesen kikérné magának, ha Steinway vagy Yamaha zongora helyett Beethoven ütött-kopott, lehangolt serblijén kellene a Carnegie Hallban bemutatkoznia. A közönség rohadt paradicsommal dobálná meg azt a karmestert, aki hivatásos kórus helyett – Bachnak is csak ilyen volt alapon – tizenkét mutáló hangú, pattanásos sihederrel énekeltetné el a Máté Passiót. Miért kell hát magunkra kényszeríteni a korhűség kényszerzubbonyát, miért kell az oroszlánt madárkalitkába zárni? Minden együttérzésem Baché, akinek egész életében nem adatott meg, hogy igazi nagyorgona gazdája legyen, de erre hivatkozva miért kell ócska harmonikákon játszani muzsikáját, ha máson is lehetne? Ezen ellenzőim számára a barokk dogmák olyanok, mint ortodox zsidónak a Tóra: vagy benne vannak a műben, vagy nem ér az egy fabatkát sem.
Vissza a jelenbe: – Szüleim Pesten élnek és nagyon kötődöm hozzájuk. A vasalásra kényes vagyok: csak anyukám nyúlhat az ingeimhez. Loussier óriási idol számomra. Már gyerekkoromban hallgattam őt. ’89-ben találkoztam vele először, teljesen véletlenül. Egy New Orleans-i dzsesszklubban voltam, amikor éppen ők léptek fel. Az, hogy pont a születésnapomon lesz az idei MŰPA-koncert, szintén véletlen. Amikor ezt megtudtam, elhatároztam, hogy különleges vendéget hívok magam mellé. Loussier-vel három hetet töltünk majd együtt Észak-Franciaországban, hogy kiválasszuk a műveket, és együtt gyakoroljunk.
Nyolc éve megy a Magyar Televízióban Varnus Xaver önálló műsora. – Belőttem a célcsoportot: a vidéki értelmiség a mérce. Életem egyik legnagyobb eredménye, hogy sikerült létrehozni a világ legnagyobb orgonaközösségét. Ez elfeledett műfaj volt, de most mégis virágzik. Nyitott vagyok a közönség felé, ez a titkom. Komolyan veszem őket. Anno, amikor Torontóba költöztem, anyukámmal úgy kommunikáltunk, hogy megadott időben hármat csöngettünk egymásnak telefonon. Az volt a szabály: ha valaki tovább csönget, fel kellett venni. Ma meg ülök a kocsiban az Andrássy úti dugóban és a világ másik felén éppen színpadon táncoló barátom produkcióját nézegetem a telefonomon. Ezt a technikai csodát sokan nem tudják követni, menekülnek előle. Én használom az előnyeit, de időnként azért elámulok. Zenét is már leginkább a számítógépen hallgatunk, egyedül, és egyre kevesebbet. A koncertek viszont közösségi élményt adnak. Ezért nagy szükség van rájuk, és ez is az oka annak, hogy telt házasak.
Xaver a kulturális életben is jelen lévő klikkesedést rossznak tartja, nem szereti a beskatulyázást, a „gagyit” és az átpolitizált közösségeket. – Megválogatom, miben szerepelek, és milyen felkéréseket vállalok el. Sok megkeresést visszautasítok. Volt olyan időszakom, amikor arra vágytam, hogy egy napos tengerparton feküdjek a homokban. Manapság a szabadidejét igyekszik a fiaival tölteni. – Nagyon laza gyerekek, szoktunk együtt utazgatni, csak néha összefognak ellenem. Dan az idősebb, tipikus észak-amerikai fiú. Nagyon jól fotóz, mérnöknek tanul és Japánban akar autókat tervezni. Nick színiiskolában végzett, angol irodalmat tanul a torontói egyetemen és profi snowboardos. Járnak Magyarországra, szeretnek itt lenni, de azt szoktam mondani nekik: addig jó, amíg nem tudtok magyarul.
Terveiről kérdezve, Xaver azt mondja: kevesebb koncertet fog adni, de a gyermeksorozatot mindenképpen folytatja. – A gyerekek előítélet nélküliek, nyitottak, befogadóak. Igazi siker, hogy megszeretik, amit hallanak a koncertjei-men. Az orgonával való házasságom örök és megbonthatatlan.
A Balatonnál lévő hegyoldali házába szeretne elvonulni, ott fogadná azt, aki látni akarja. De az is lehet, hogy külföldi házába költözik. – Olyan vagyok, mint azok a régi, kezdetleges mobiltelefonok, amikkel nem lehetett egyszerre beszélni és tölteni is az akkumulátort. Időnként engem is ki kell kapcsolni és bedugni a konnektorba…
Krausz Viktória
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!