A tét nagysága

A napilapokban, és kivált az ÉS hasábjain ütköznek különböző álláspontok, és ezek öszszerakásából az a látszat alakult ki, mintha technikai részletügyeket kellene áttekinteni, az elvek alapjában rendben lehetnek. Kétségtelenül fontosak ezek a technikai ügyek, mert akörül vívják a csatákat, hogy fönnmaradjon-e az első törvényben kialakított pártbefolyás (minden párté), vagy végre követhessük azt az európai modellt, amely többé-kevésbé igazán függetlenekké teheti a médiumokat.
Vitathatatlanul lényeges ez, mert véget vethetne annak az áldatlan állapotnak, amely uralta az egész magyar médiapolitikát, nem tette lehetővé az igazi közszolgálatiság érvényesülését, de hatással volt az üzleti, kereskedelmi szektorra is. Sőt, ha a történteknek a mélyére tekintünk, mind a nyomtatott, mind az elektronikus sajtóban, igazán e másodikban történt a legtöbb, mondhatni alapvető változás. A jobboldal azt állította, hogy a rendszerváltozás után egy ideig hátrányba szorult, a kulcspozíciókat úgymond a „balliberális” szerkesztők, közírók foglalták el, tehát végre kell hajtani a korrekciónál jóval többet, a „honfoglalást”.
Félrevezetne a folyamat kezdetét a Fidesz térhódítására, az 1998-as, 2002-es Orbán-kormány regnálására tenni, az már Antall József idején megkezdődött. A régi Magyar Nemzet olvasói tudják jól, saját tapasztalataikból érezhették, először a Hersant akkor még enyhébben radikális Le Figarójával kebelezték be a patinás lapot, „szalámizták le” a szerkesztőséget, szépen lassan végrehajtották az őrségváltást.
Ezen a korszakon régen túl vagyunk, a változások az utóbbi esztendőkben még mélyebbek és még radikálisabbak lettek. A mai napig sem sikerült senkinek hitelt érdemlően kideríteni, milyen tőke és milyen érdekcsoport teremtett a Magyar Nemzetből a Fidesz és általában a jobboldal szerint „nemzeti radikális” lapot, de minőségileg ez az újság már ezen is túl van. Ha csupán publicisztikai írásait és azoknak szerzőit vesszük szemügyre, ez a radikalizmus hovatovább erősen emlékeztet a második világháborút közvetlenül megelőző korszak irredenta, horthysta stílusára.
Amikor ez a gleichschaltolás befejeződött, következett az újabb szakasz a rádiózásban és a tévézésben. Megszólalt az Info rádió, valamivel később a már nyílt sisakkal is Fidesz-szócsőként jelentkezett Lánchíd rádió, a Hír tévé. Miközben a jobboldal a közszolgálati csatornákon kívül a két nagy csoportot, a TV 2-t és az RTL Klubot is azzal vádolja, hogy szinte kendőzetlenül inkább a baloldalhoz húz, a Hír tévé vélemény műsorai, sőt tájékoztató szolgálata is (az emlékezetes 2006-os kritikus napok idején) átvette a Magyar Nemzet hangnemét, egyoldalúságát.
Az újabb minőségi fordulatot a másik korábbi népszerű napilap, a Magyar Hírlap bekebelezése hozta el. Széles Gábor iparmágnás úgy tüntette föl, mintha csupán egyszerűen sajtóbiznisz megteremtésére törekednék, de a lépcsőzetesen végrehajtott tisztogatások, még a politikailag objektívebb professzionalista hírlapírók elűzése, helyükre nyíltan radikális jobboldali tollforgatók öszszegyűjtése, egyértelművé tette, hogy itt a Fidesszel összehangolt politikai manőverről van szó. Olyan szélsőjobboldali hangvételű orgánum megteremtéséről, amely, meglehet, eléggé szűk olvasóréteget tud megnyerni, de Orbánék oldalára igyekszik toborozni a választási győzelemhez elengedhetetlenül szükséges ultra szavazóréteget. Az Echo tévé elindítása a Széles birodalom kebelében, ha egyáltalán lettek volna kétségek, még nyomatékosabbá tette ezt a szándékot. Tudatos, a rendszerváltás előtti időkre emlékeztető káderpolitikával a Magyar Nemzettől átcsoportosították a legféktelenebb kommentátorokat, ők lettek a Magyar Hírlap szilaj hangadói, az Echo tévé kamerái előtt pedig a mértékadó propagandisták.
Ezenközben pedig lassan, de módszeresen létrejött az a politikai magazin együttes is, amely ugyancsak párturalmi törekvések szolgálatában árnyaltan igyekszik sokféle igényt kielégíteni, a látszatra mérsékeltebb Heti Választól a dühöngő Magyar Demokratáig. A lista hiányos is, de nem ez a lényeges. Az eseménytörténeti vázlat mutatja meg igazán, hogy az új médiatörvény ádáz csatája mit próbál meg elkendőzni. Arra az esetre, ha ne adj Isten igazolódnának a Fidesz vérmes választási reményei, olyan sajtó állapotokat teremteni, amelyek a mai szólamokkal ellentétben nem „egyensúlyt” teremtenének, hanem visszahoznák a két háború közti Magyarország jellegzetes viszonyait. A demokratikus látszat kedvéért maradnának kényszerből eltűrt baloldali lapok (mint a Horthy-korszak Népszavája, és egyes liberális orgánumai voltak), de a piac túlnyomó többségét, beleértve a nagyhatalmú rádió- és tévé hálózatokat is a Fidesz uralná, mint annak idején az imrédysta Nemzeti Egységpárt. Hacsak ez az óvatos kép is nem túlságosan optimista.
Ez a teljesebb magyarázata annak, hogy az új médiatörvény körül dúló indulatoknak mi az igazi tétjük, és noha fontos a technikai részletkérdések tisztázása is, azért a lényegről ne fordítsuk el figyelmünket.
Várkonyi Tibor

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!